Egyszer volt, hol nem volt, volt egy városka. Nem a nagysága adta az ismertséget, hanem a fekvése. A hely, na az aztán klassz volt. Nem volt utolsó szempont az sem, hogy a fővárostól mért távolsága gazdasgos, Jó volt, hogy választhatott a kocsi nélküli ember, hogy vonattal vagy busszal megy a városkába. Nyaranta igen csak megnövekedett a zsúfoltság, de cserébe az néhány ezer polgár, aki ott született, ott élt az év minden napján, viszonylag stabil életformát élhetett. Kiszolgálta azokat, akik nyaralni, bulizni jöttek oda.
Ennek a városkának is volt helyi önkormányzata, polgármestere, jegyzője, anyakönyv vezetője meg minden más tisztviselője. Úgy és annyi, ahogy az kellett.
A városkában a polgármester már több éve élvezte a lakosok és nem utolsó sorban az országgyűlésben kétharmados többséggel rendelkező párt bizalmát. Dagadt is a mellkasa, na meg nőtt a kunkori, igen tömör, magyaros bajusza is. Még az üdülő vendégek is rögtön felismerték, hogy no, azért van itt a városkában igazi magyar ember. Ráadásul vezető beosztásban, mert a magyarok úgy általában, főleg a vezetők azok nagyon magyarok. A többség, akiknek tagjai őket megválasztották, azok pedig a nyájat jelentették. Az ilyen nagybajuszú vezetők terelgették is a rájuk bízottakat. Akik az ilyen jó magyar vezető emberek útmutatása nélkül, még azt sem tudnák, hogy amin taposnak, az az ennivalójuk, és azért olyan nagy a szájuk, hogy a füvet le tudják legelni, És nem azért nagy a szájuk, hogy jártassák, és ezzel hátráltassák az okos, lelkes magyar vezetőket a hatalmas felelősséggel járó munkájuk elvégzésében.
Nos, ebben a városban akadt egy öreg, sok betegséggel kínlódó igazi helyi, őslakos választópolgár, aki nem az eszéről volt híres a városkában Ez abból is látszott, hogy hirtelen felindulásában végrendeletet íratott, amelyben a kevésbé értékes házát, és az annál sokkal értékesebb telkét ingyen és bérmentve, ráhagyta az önkormányzatra. Ebből a tényből is nyilvánvaló, hogy ez a választópolgár milyen kevés sütnivalót viselt az egyre ritkuló haja alatt.
Az önkormányzat, minden kedvező körülmény ellenére nem örült tiszta erőből az ingyenes ajándéknak. Nagyon gyorsan az öreg, kevéske eszű bácsit rábeszélték, hogy írjanak egy olyan papírt, amely szerint az önkormányzat, csak akkor hajlandó örökölni a bácsi vagyonát, ha annak haláláig minden hónapban adhatnak neki havi 200.000.- Ft értékű szoltáltatatást: gyógyszereket, tüzelőt, kertgondozást, fűt-fát, virágot. Meg a temetését is kifizetik.
Na, ki is itt a nagyobb hibbant? Az önkormányzat vagy a bácsi? Ugye Önök szerint az önkormányzat? Hát, nagyot tévednek. Az önkormányzat győz, és mindent visz. A pofátlanság, a gátlástalanság olimpiáján aranyérmes polgármester kifundálta az egészet, és ő nyert. Vitt mindent: a bácsiból pénzcsapot csináltak. Írták a hivatalban a pénzügyi bizonylatokat éjjel-nappal, amin a bácsira költött összegek szerepeltek. A baj csak az volt, hogy az öreg birkánál ezekből egy huncut fitying sem landolt. Minden pénz, kereken 2 évig az önkormányzat feneketlen mélységű, különleges rendeltetésű széfjében tűnt el, a kulcs pedig kb másfél évig a nagy, tömör bajuszú nagyon magyar polgármesternél volt, a gatyája korcában elrejtve.
Aztán, lássatok csudát, a nyájnak tekintett választók nem választották meg újra a nagybajúszút. Lehet, hogy ezt unták meg, az örökös bajuszkodást? Valaki ugyanis a helyi iskola egyik tanár bácsijában látta meg a városka új, nagyreményekre jogosító polgármesterét. Akinek pedig egy darab szőrszál, de még „legénytoll sem pelyhedzett az állán.” Valami mást kerestek a választók, és mint ahogy az eredmény mutatja, meg is találták. A régi polgármester ment, de a titkos széf, hogy mennyi dellával, azt nem tudjuk, szóval a széf és a kulcs maradt. Ezért az új fiúnak minden indoka meg volt arra, hogy folytassa a korábbi gyakorlatot. Dugi pénz kell, mert a széf kiürült, és újra fel kellett tölteni, meg még szaporítani is. Bár a közgazdászok szerint „pénz szüli a pénzt” de kizárólag ebben nem szabad hinni, mert a „még több pénz szüli a még több pénzt”. Lehet ezzel vitatkozni?
A bevált gyakorlaton ne változtass, tartja a mondás, és az önkormányzati munka hátterében folyt a pénzgyűjtés. Futószalagon készültek tovább a számlák, majd jött a pénz, amit az egyre rosszabb állapotba kerülő őslakos nem látott, soha nem élvezett belőle soha semmit. Lehet, hogy a sok kórság kikezdte a szemét? Igy aztán, ha igaz, addig, amig a bácsi át nem adta a lelkét a teremtőnek, az önkormányzat igazi, ügyes vezetői akár 5 millió Ft-tal rendelkezhettek úgy, hogy soha senki nem kérte tőlük az elszámolást. Mivel a helyi népképviselők -bár állítólag ők döntettek, nem is egyszer, hanem többször- pontos képet soha nem kaptak a háttérben folyó eseményekről, fogalmuk sem volt arról, hogy az ő kedves vezetőik mennyire nem kedvesek, bár vezetők.
Az utolsó, jól kigondolt akció az átverések sorozatában az volt, hogy az önkormányzatnál egyáltalán senkit nem zavart, hogy majd az öregapó halála után az örökölt ingatlan tulajdonjogához szorosan odatapad egy személy haszonélvezeti joga. Mindenki, józan gondolkodású ember meg különösen, futva menekül az ilyen helyzetektől. Ráadásul ilyen ingatlan tulajdonjogának önkormányzat által történő megszerzését -nem véletlenül- tiltja az önkormányzati törvény. Na, de kit érdekel ez a tilalom? Ez egy kiváló lehetőséget teremtett arra, hogy a bácsi halála után is lehessen pénzhez jutni. Ha nem is sok az a della, de sok kicsi sokra megy. A magyar ember arról is híres, hogy nagyon sok okos népi bölcsességet megtanult. Főleg, ami az ő konyhájára neki hozza a hasznot.
Hát, bizony egyszerre csak váratlan dolog történt, mint ahogy az rendszer-szinten be szokott következni. Hiába a sok ész, hiába a tervezés, ha kiderül, hogy a előre soha nem lehet minden tényezőt betervezni, ezért nem lehet a tökéletes bűncselekményt végrehajtani. Elég egy rosszkor, rossz helyen lévő kutya, egy kamera, örökös, bármi más. Lehet hogy évtizedek múlva, de mindig kiderül, hogy ott és akkor mi történhetett.
Mi adódhatott olyan, amely ennek a jól működő gépezet kerekeinek mozgását ilyen durva módon megakadályozta? A városka vezetői számára később sok kellemetlenséget okozva.
Legnagyobb megdöbbenésükre előkerült egyszerre három örökös, akik nem voltak hajlandók eltűrni ezt a fajta gátlástalanságot. A jogsértések számtalan formában feltárt tényei, amelyek arról szóltak, hogy a más célokra kapott közpénzt, csalással, egy öreg, magatehetetlen ember csontsovány teste és neve mögé bújva olyan célokra használták fel, amely néhány ember számára nem kis hasznot, politikai tőkét eredményezett, amelyek rendre kerültek elő, és ezek hiteltelenné, sőt gyanússá tették az önkormányzat vezetőit.
A hagyatéki tárgyalásra a vezetők, persze ügyvéddel az oldalukon jelentek meg. Ami már önmagában gyanús, amikor egy önkormányzat érintett egy sima, eseménytelennek gondolt ügyben. Minek oda ügyvéd? Mert úgy sokkal mutatósabbak a helyi nagyon magyar vezetők? Azért mert a filmekben a tettes a rendőrségen rögtön ügyvédet követel? Azt hiszi, hogy az ügyvéd magára vállalja az ő tettét? Na, azért zt még sok-sok pénzért sem. Itt is kiderült, az ügy egyáltalán nem sima és nem eseménytelen. Amivel az érintett önkormányzati vezetők tökéletesen tisztában voltak. Abban bíztak, hogy a jelenlévő ügyvéd majd hihető magyarázattal szolgál, ha egyáltalán kérdéseket mernek feltenni az örökösök. Az ügyvéd jelenlétét saját maguk félelme követelte?
A nyájukat irányítani akaró emberek csak hazudoztak, és főként hallgattak. Bármiféle tényfeltáró kérdést úgy fogadtak, mintha kínaiul hangzott volna el. Hallgattak, csúsztattak. Az örökösök érezték, hogy a háttérben olyan erők mozognak, akik parancsolnak a magukat vezetőnek képzelő szánalmasan makogó embereknek. A „gondoskodó közösség” vezetői látták is azt a képzeletbeli korbácsot, amely a hátukon munkálkodna, ha nem úgy cselekednek, ahogyan ezt elvárják tőlük. De az ütéseknél jobban fájhat, ha azt a kis hatalmat, amelyet élveznek minden nap minden percében, visszavennék tőlük azok, akiktől kapták. És azok nem a választók, mint ahogyan azt mi, egyszerű, tudatlan, félrevezetett polgárok gondoljuk.
Az örökösök számára az tűnt a legjobb fegyvernek, ha megpróbálnak a történtek puzzle darabjaiból minél többet összegyűjteni, és abból kirakni a valós helyzetet. Mást nem tehettek, ugyis hiába ostromolták az összes létoző szervet, a válasz elmaradt. Nyilván nem az orvosi kamarához fordultak az örökösök, akik örökösök voltak, de nem hülyék, a helyi kedves vezetők kimondhatatlan bántára. Akik közül senki nem utasította vissza a kínos kédéseket, hanem a válasz helyett hallgatak mint a sült hal. Azt szokták mondani, hogy aki ártatlan, az foggal-körömmel védekezik, tagad. Ha a hallgatás egyet jelent az elkövett cselekmények beismerésével, akkor sínen vannak az örökösök.
A magukat annyira okosnak, sérthetetlennek gondoló nagyon polgármester, a jegyző, az ügyintézők által mondottakból, a kapott írásbeli anyagokból, meg a vaslogika szabályai alapján összeállt a kép. Az öreg, beteg, agyilag zokni bácsival kötött megállapodás alapján, fiktív számlákat lehetett kiállítani, amikből újabb összegekkel lehet finanszírozni mindenféle kampányt, szalagátvágást, létesítményátadást. Hát bizony, arra nem szoktak gondolni a buta hírolvasók, hogy az ilyen kis helyi ünnepségek, rendezvények milyen jól szolgálják a vezetők és a nép közötti kapcsolat építését. Mert a kapcsolat az nagyon fontos, de sajnos az pénzbe kerül, nem is kevésbe. És erre a költségvetés soha nem biztosít elég pénzt. Na, nem azért, mert nem adnának, hanem mert nem tolja senki talicskával a pénzeket a választási kampányokra. Csak olyanok, akik a választások után tartják a a kissé nagyra nőtt markukat megválasztottaknál, újabb zsákmány reményben. Tudod, tartozol nekem……
Ezeket persze én is a hülye amerikai filmekben látom, onnan jönnek a hülyébbnél hülyébb ötleteim. Itthon ma, ilyen soha nem történhetne meg, de csak hasonló sem. Vagy mégis, csak nem tudunk róla?
Azért írtam ezt a mesét, hogy minél többen tudják, hogy így is lehetne csinálni, ha valaki nagyon akarja.
Ha valaki ostoba, és nem tudja megkülönböztetni a szart és a szert, annak nem ajánlom.
Ha valaki lebukik az ilyen próbálkozással, ne hivatkozzon rám, hiszen ez csak egy mese. Vagy mégsem?
Happy end? Az most nincs! De lesz, addig biztosan akad ebben a kitalált történtben néhány ütközet. De csakis azért, hogy az olvasót felizgassam, hogy ki is volt a gyilkos!
.