Jakab, aki halászattal teremtette elő a családja számára a mindennapi apró falatokat, Jézushoz harmadik tanítványaként, annak hívására csatlakozott testvérével Jánossal együtt. Ez mindenképpen elismerésre méltó döntés volt, hiszen ő utánuk még nyolc ember tette ugyanezt. Jézus az együtt töltött idő alatt annyira megszerette tanítványát, hogy a keresztre feszítésekor ő volt az egyik tanítvány a három közül, aki ott lehettt vele az olajfák hegyén. Végignézte Ura kínjait és a halálát.
A Megváltó és a tanítványok járták az akkori fogalmak szerint utaknak nevezett, állatok és lábukon kezdetleges sarukat viselő emberek által kitaposott ösvényeket. Mentek, azzal a csekély ennivalóval a tarisznyájukban, amit azoktól a hozzájuk hasonló szegény emberektől kaptak, akik megálltak, és meghallgatták a Mester tanításait. Amelynek a lényege az volt, hogy nem sokára véget ér a szenvedésük, mert hamarosan eljön a megváltás. Aki most a szükségleteit meghaladó állatot, vagyont birtokol, elveszíti azokat, és az így összegyűlt vagyont megkapják a szegények. Ha úgy élnek, ahogy azt Isten parancsolatként Mózes kőtábláin közzétette.
Mivel Jézus és tanítványai az Ige hirdetésére, hívek toborzására fordították minden erejüket, csak azzal tudtak gazdálkodni, amit a hallgatóságuktól kaptak. Szállásuk pedig akkor volt, ha valaki befogadta őket a szerény hajlékukba. Természetesen sem az adományok, sem a szállásmeghívások nem voltak előre biztosítva. Ezért bizony előfordult, hogy nem volt ennivaló vagy szállás. Esetleg egyik sem. Ilyenkor, gondolom a szabad ég alatt, rongyos köpenyeikbe csavarva töltötték az éjszakát. A monda szerint egyik ilyen este történt a következő eset:
„Amikor úton Jeruzsálem felé, a szamariaiak az egyik faluban nem voltak hajlandók szállást adni Jézusnak, Jakab, az egyik tanítvány az öccsével együtt felháborodva mondta: ,,Uram, ha akarod, lehívjuk az égből az Isten nyilát, hadd pusztítsa el őket!” Ezért nevezte el Jézus e két tanítványát Boanergesznek, ami annyit jelent: a mennydörgés fiai.”
Erre a kis közjátékra, még visszatérek!
A Mester halála után Jakab hűséges maradt, és terjesztette az új hitet, Jeruzsálem első templomának lett a vezetője. A sorsa azonban úgy hozta, hogy ő lett a terjedő új vallás elő vértanúja. A hagyomány szerint i.sz. 44-ben Jeruzsálemben Heródes Agrippa király nyakaztatta le hitéért. Egy másik hagyomány szerint Hispániába ment téríteni. Az Arany Legenda e két hagyományt kísérelte meg összeegyeztetni: eszerint tanítványai egy angyal vezénylete alatt a már holt apostol tetemét kicsempészték Júdeából, és a távoli Spanyolhon Galícia nevű tartományába vitték. Nem tudjuk, hogy ténylegesen mi történt. Talán nem is annyira fontos.
Ebből annyi tény, hogy a spanyolországi Compostellában katedrálist emeltek akkor már Szent Jakabként emlegetett tanítvány dicsőségére, ahová zarándok utat vezettek. Napjainkban emberek ezrei teszik meg ezt a ma már szinte egész Európán átívelő utat, amely a lelki béke megtalálásáról, az önismeretünk elmélyítéséről szól.
Az utóbbi években Magyarországon is kijelöltek olyan útvonalat, amely zarándok-út minősítést kapott. Így már itthon is útra kelhetnek azok, akiknek a bakancslistájukon ez a kihívás helyet kapott.
A Budapesthez nagyon közeli Dabas-Sári községen keresztül megy egy ilyen út. Kicsit nehezen követhető logikával ezzel az útszakasszal párhuzamosan kb 2 km-en kialakították Szent Jakab sétány elnevezéssel azt a látnivalót, amelyet igazán jó szívvel tudok mindenkinek ajánlani. Nem érdemes azon vitatkozni, hogy ez mennyire maga a „zarándokút”. Lényegtelen, felejtsük el az elnevezésben megnyilvánuló kis logikai bunkfencet. Vágjunk bele az oda-visza kb 1 óra alatt megtehető sétának. Biztos vagyok benne, nem fogják megbánni.
Mi is ez a sétány?
A falu mellett van egy, a korábbi években a nagyszabású tervek között szereplő Duna-Tisza között kialakítandó csatornarendszer egyik, már régen elkészült szakasza, amely méretei alapján egy kisebb folyónak is megfelelne. A benne lévő víz azonban nem folyik, így a csatorna semmire nem alkalmas, sőt erősen gusztustalan a színe, a víz állaga miatt. De a tervezőknek nem az volt a szándéka, hogy újabb helyet alakítsanak ki a mindent birtokba venni kívánó napozó-fürdő emberek számára.
A csatornát mintegy 2 km-es szélességben végigkíséri a belvizes, kicsit lápos, partszakasz. Amely a lehulló csapadék mennyiségétől függően időnként nagyobb vízszintet, máskor pedig teljes kiszáradt, homokos medreket enged láttatni.
Ezt a területet, érintetlenségében tudják megőrizni, úgy, hogy közben a látogatók gyönyörködhetnek a látványban. Saját szemükkel láthatják, hogy a természet, ha hagyják, és az ember nem akarja okosabbnak hinni magát mint a természet, milyen csodákra képes. Mert a 2 km hosszban tekergő fahíd, amely szinte beleolvad a környezetébe, végigvezeti a látogatót a fák, a bokrok, a vízinövényzet között. Megérinthetjük, megszagolhatjuk, úgy, hogy ezzel nem befolyásoljuk azokat semmiben. A növények élnek, nőnek, elpusztulnak. Pusztulásuk után talajt szolgáltatnak a még élő növényeknek, amely majd hasonló sorsra jutnak. És ez így van rendjén.
Amikor ott jártunk erős szél fújt, minden susogott, az ágak össze-összeakaszkodtak, kopogtak. Ez volt a háttér zaj.
Elhaladtunk egy kisebb nádas mellett, amelyben még annyi víz azért volt, hogy kisebb halak lakóhelyeként szolgáljon. A piszkosnak látszó vízben két-három tenyérnyi nagyságban látszott a napkorong tükörképe. A kis állatkák észrevették, láthatóan kisebb tömeget alkotva élvezték az őszi nap melegét. Pontosan úgy viselkedtek mint az emberek a strandon. Időnként koncentrikus körökben hullámzott a víz, valószínű, hogy a kéjesen napozó pici halakból megebédelt valami éhes nagyobb hal. (Biztosan nem tudják az ősi gazdasági aranyigazságot: A nagy hal megeszi a kisebb halat.)
A szél kifordította a nagyobb fák sűrű leveleit, amelyek fonákja ezüstösen csillogott. A levegő mozgása szinte szinpadi produkciót teremtett a táncoló, ezüst-zöld színüket váltogató levelekből. Az izgő-mozgó ezüst foltocskák százait csak bámulni lehetett és kellett.
Szinte levéltelen, de apró pici piros bogyókkal terhelt bokor adott élénk színfoltot egy bokorcsoportban. Nem gyakran lát ilyet az ember a villamosból vagy a kocsiban ülve.
Közvetlenül a híd korlátja mellett állt egy közel 2 m magas fatörzs. Vastagságából ítélve valamikor méretes lombkoronája lehetett. Most csak a fatörzs kérgéből állt ki néhány új hajtás. Annak jeleként, hogy a fa élve maradt, nem adta meg magát. Pedig valószínűleg villámcsapás érte. Belül fekete korom borította az egyébként üres fatörzset. Érdekes módon a fekete sima volt, és szinte csillogott. Eszembe jutott, hogy mit mondott Jakab Jézusnak, amikor nem kaptak szállást az ő szülőfalujában. Lehet, hogy itt valamelyik szent ember meg is valósította Jakab fenyegetését?
Na, íme, ha keresünk, akkor találunk is összefüggést látszólag össze nem függő dolgok, jelenségek között. Nem tudom miért, ott és akkor teljesen elbűvölt a villámsújtotta fatörzs látványa. Amikor később elolvastam, hogy Jakab, aki akkor még nem volt szent, csak egy egyszerű, de igen indulatos halász, azt szerette volna, hogy a fafejű, a szállást megtagadó emberekbe csapjon a villám, az én elmémbe rögtön összekapcsolódott a két dolog. Úgy gondolom, hogy a hely, ahol jártunk, mégis megérdemli a Szent Jakab Sétány nevet.
A fentebb szereplő sorok csak ízelítőt adnak abból a hatalmas mazsoláskalácsból, amelyet mindenféleképpen érdemes megnézni, belekóstolni az élménybe. Kirándulásra alkalmas időben, gyerekekkel, nagyszülőkkel minőségi időtöltésnek kifejezetten ajánlom. Sőt, akár osztálykirándulásra, főleg városban élő gyermekek számára megtapasztalni, hogy mit jelent az igazi, háborítatlan természet. A fahíd, amelyen végig trappolhatnak, csak hab a tortán.
Nézzék meg!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: