Ha a beton szót hallom, akkor a szürkesége, a benne domborodó, különböző kavicsok, az idő múlásával egyre fakóbb cement jut eszembe. Gondolom ezzel sokan vannak így. Még akkor is, ha tudjuk, hogy sokan próbálkoztak már egy kis fantáziát, színt vinni a felhasználása során. Figyelembe véve, hogy általában olyan helyen használják, ahol a célszerűség a fontos, ezért a színekkel vagy más módon történő élénkítésére nem kellett sok gondot fordítani. Meg aztán ebből főleg az építmények alapját alakítják ki, később már a szemünk elől eltűnve teljesíti azt, amire szánták: hogy sokáig, megbízható módon tartson valami nagy terhet. Hiába szép az üveg, ugyanerre a célra nem használható. Hiába gyönyörű a márvány, nem áll az emberiség rendelkezésére végtelen mennyiség, és korlátozza a felhasználását, hogy nem könnyű lebányászni a hegy oldalát. Aztán még el is kellene szállítani a felhasználás helyére. Nem valószínű, hogy a tömegével épült házak beton-dzsungeleit fel lehetett volna építeni „márványdzsungelként” . Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen nagyságú márvány épület súlyát milyen alap bírta volna el?
Marad a már jó bevált beton, amely a célra megfelelő minőségű cement, sóder (magyarul: kavics) homok és víz meghatározott arányaiból áll össze. Mivel elég képlékeny az összekeverés után, azért a későbbi formájának megfelelő elérése érdekében ún. zsaluzást alkalmaznak. Vagyis általában fából összeállított formába öntik. Aztán megfelelő időt hagynak arra, hogy a benne lévő víz nagy része elpárologhasson, és közben a cement „megköt”, vagyis megszilárdul szigorúan kitöltve az előre megadott formát. Egyszerű kémia az egész.
Ha jól tudom, a betont is a rómaiaknak köszönhetjük. Akik nem csak a hátrányait szenvedték el a nagy vulkánkitöréseknek. A Vezúv nem csupán szépséget rejtett, hanem tüzet is okádott, amelynek hamuja szép kúp alakú formában rakódott le a hegy oldalára, amelyet aztán évszázadok alatt megadták a vulkanikus hegy jellegzetes látványát.
Az egyébként kellemes klímájú vidékeken élő emberek rájöttek vagy tapasztalták, hogy a viszamaradó hamu, miután megkövesedett, és ha az porrá törik, és vizzel érintkezik, majd megszárad, érdekes alakzatokat vesz fel. Vagyis felfedezték a cementet, amely a beton egyik lényeges alkotó eleme. Na és, ha a folyékony betonba még nagyobb köveket, vagy akár korábban felhasznált, majd összetört betondarabokat vagy vasszálakat tesznek bele, akkor a teherbíróképessége, élettartama, a rugalmsssága jóval nagyobb lesz. Így vált lehetségessé, hogy az emberiségnek az egyre több és egyre nagyobb épületek iránti igényét ki tudja elégíteni az építőipar, mindennapossá vált a beton használata, főleg az ipari épületek esetében. Az igényesebb épületek: templom, kastély esetében maximum a láthatatlan helyekre használták az a csúnyának is nevezhető anyagot, de felhasználási lehetőségei egyre szélesebb körben váltak nélkülözhetetlenné.
Nem mondhatjuk tehát, hogy a beton színesítése, megreformálása iránti igény nagyon széles körben jelentkezett volna. Az utóbbi évtizedekben hallottunk az „átlátszó beton”-ról, de én például még sehol nem láttam felhasznált állapotban. Ebben persze benne van az a lehetőség, hogy ott volt az orrom előtt, de mivel átlátszó volt, eszembe sem jutott, hogy az nem üveg vagy műanyag, hanem beton.
Pár nappal ezelőtt, egy hirtelen ötlettől vezérelve az aznapi kirándulásunk célpontjaként a székesfehérvári Bory várat neveztük meg. Be kell vallanom, hogy hallottam ezt a nevet, de fogalmam nem volt arról, hogy mi az, amit ott látni fogunk. Nem is éreztem hatalmas izgalmat, mert a vár, az vár, ami hegy tetején van, romos kőfalak, itt-ott lőrésekkel. Nagyjából ennyit gondoltam. De szép volt az idő, arra jártunk. Ha már arra vitt az utunk, hát nézzük meg. Mit is mondjak?
Az élmény, amit ott megéltünk, igazán rendkívüli, mondhatnám, lélekemelő volt.
Egy olyan család életművének a csodálói lehettünk, amely arra áldozta a művészi tehetségét, hogy egy nagyszerű dolgot hozzon létre, amely hosszú évtizedekig fogja tanúsítani a házaspár és három gyermekük önzetlenségét, sokoldalú tehetségüket, lankadatlan szorgalmukat, és művésztársaik tiszteletét.
Az apa: Bory Jenő építészmérnök, szobrász, festő és időnként költő, aki imádott feleségéhez ír rövidke szerelmes verseit, amik egy amatőr költőtől meglepően jók, az általa létrehozott épület falain mint díszítő elemeket jelenített meg.
Már az egyébként kívülről nem olyan nagynak látszó, teljes terjedelmében betonból készült, de piros téglás burkolatú építményen is látszik, hogy ebben a hagyományosnak nem tekinthető várban, amikor a leendő építtetője megtervezte, egyetlen szabály érvényesült, az, hogy nincs szabály. A múlt század első évtizedeiben, de 40 évig tartó építkezés eredményeként létrejött épületet eredetileg szőlővel betelepített városszéli gyümölcsös területére került, amit aztán a város fejlődése miatt mi már úgy érzékelünk, hogy a vár benn van a városban, még ha nem is a centrumban. Az épület kiemelkedik a környezetében lévő házak közül, bár azt túlzás lenne mondani, hogy hegyen van. Lehet érezni a képzőművész lelkét az épület megjelenésében is. Inkább a szobrászat elemeit alkalmazta a tervező, aki játszott a formákkal, a színekkel sem bánt szűkmarkúan. Tudni kell, hogy ő maga volt a kivitelező is, azért tartott ilyen sokig a megvalósítás. Azt hinné az ember, hogy kicsit sok a szín és a forma. De nem. Az építész-szobrászt nem hagyta el az igen kifinomult arányérzéke, és amikor az ember végigjárja a különböző, tornyokat, boltíves folyosókat, lépcsőket, akkor érzi azt, hogy ez a nagy-nagy terület, milyen nyugalmat, áttekinthetőséget, ritmust takar. Ez nem építészet, hanem képzőművészet. És akkor még nem szóltam arról, hogy szinte minden centiméterre jut valami a szemnek, vagy a falat, a korlátot megtapintó kéznek. Egy-egy apró mozaik darab a szürke beton folyosókon, a falak kövei közé rakva, a terasz színes kövei között. Hatalmas, fehér szobrok, családi kripták fehér nőalakjai, embermagasságot meghaladó sebesült katona álló alakja, egy fehér női kéz az asztalon, egy horgoló kislányka életnagyságú szobra. Aztán képek-képek a falon. Akvarellek, olajfestmények, fotó élességű portrék színkavalkádja, székek, fotelek, kanapék a sarokban, asztal a falnál.
Ezek után jöhet a kérdés: hogy jön mindehhez a szépséghez a beton?
A beton itt nem csak az épületek alapozásában és az akkori szokásokkal ellentétben a falaiban, hanem szokatlan, meghökkentő funkcióban is jelen van. Szobrok formájában. Természetesen a szokásos módon is bőven megjelenik, lépcsők, nagy virágtartók, szökőkút, vagy kerti medence és annak vízköpői viselik az „arcukon” a közel száz év alatt rájuk rakódott mohát.
Számomra a legérdekesebbek a szinte természetes nagyságú gyerekszobrok voltak, amelyek betonból készültek. Azt nem tudtam meg, hogyan sikerült ezt kivitelezni. Csak valószínűsítem, hogy az építkezéseknél használt zsaluzás technikáját alkalmazta az építész-szobrász. Elkészítette a szobor negatívját, amelyen üres belsejébe öntötte a folyékony betont, majd bizonyos idő múlva lefejtette róla a burkolatot. Kicsit megcsiszolgathatta, aztán „már” kész is volt a kedves fiúcskákat ábrázoló szobor.
Játékosan megpaskoltam a kisfiúk fejét, ahol az egyiknek a feje búbján néhány kavics darabka kilátszott. Ezt az egész folyamatot átjárta az alkotó makacssága, elkötelezettsége. Több ilyen alkotást is láthattunk. A több évtizedig tartó építkezés, összes gondja, baja, a világháborúk sem tántorították el attól a művészi elköteleződésétől, hogy amit eltervezett, azt meg is valósítsa. A saját kezével, a saját fizikai erejével. Milyen hatalmas érzelmeket vitt bele ebbe a hatalmas munkába? Ne felejtsem el megemlíteni, hogy közben alkotott, tanított a Műszaki egyetemen, családot nevelt, tökéletesen házasságot élt.
Ugyancsak a művész játékosságáról, kretativitásáról szólt a közepes méretű kő elefántszobor, de egy kis huncut fordulatként, az elefánt fejének két oldalán igazi, bébi elefánthoz való elefántagyar bökte a levegőt. Az ember erős késztetést érez arra, hogy megsímogassa a nagyon sima, piszkos-fehér elefántagyart. Meg is tettem, viccesnek éreztem, uzyanakkor gyönyörködtem az alkotó emberi elme ilyen formában történő megnyilvánulásában.
Az épületegyüttes egyik különleges része -nem azért, mintha a többi nem lenne az- az ú.n. zászlós torony. A tetején lévő, a tornyot körbevevő kör alakú teraszról fenséges a panoráma. Amely szinte beleolvad a várba, olyan közelinek érezzük mindazt, amit látunk. A torony nem nagy, csupán egy csigalépcsős lépcsőház. De milyen lépcsőkkel, korlátokkal, vidám színesre festve (Lehet, hogy az eredeti festés nem ez volt, de annyira összhangban van a többi helyen alkalmazott színekkel, motívumokkal, hogy egyáltalán nem kételkedünk annak eredetiségében.) Akár egy mesekönyv illusztráció, talán az Aladdin mesékből.
Ha alulról nézünk felfelé, akkor olyannak látjuk a lépcsőkorlátot, mintha búgócsigát lenne, amikor az még lassan forog. Ha fentről nézünk le, akkor is látjuk a megszokottnál szélesebb korlátokat, amelyek egy vége nincsen csigavonalban tekerednek le a pici előtérbe. Ahol két hatalmas oszlop segíti a torony terhét tartani. Az oszlopokon megismétlődnek a lépcsőkorláton alkalmazott színek, csak más motívumokkal. Mindez a tökéletes összhang jegyében.
Megdöbbentem azon, hogy ez a barokkos túldíszítettség színekben, formákban, a rengeteg kép, szobor, bútor , textil nem volt zavaró, nem volt bazári. Nem biztos, hogy mindenki egyetért ebben velem. Van, aki a minimalista stílust kedveli. Annak nem való ez a kiállítás. De azért nézze meg, hátha „megbocsátó lesz a Bory családdal szemben”. Még egy megjegyzés ide kívánkozik: érdekes módon, egyetlen apró gondolat sem merült fel bennem a nézelődésünk közepette, amely azt sugallta volna, „Na ne már! Ide nem ez kellett volna, hanem valami más.” Úgy éreztem, „ide pont az kellett, ami ott volt.”
Még egy vélemény, amelynek szeretnék hangot adni. Bory Jenő felesége, aki ugyancsak képzőművész volt, jó néhány alkotása is része annak a hatalmas gyűjteménynek, amelyet a hosszú évek alatt a család a honoráriumából összegyűjtött a kortárs művészektől. Amit most, a közszemlére bocsájtásuk után meg tudunk tekinteni, és gyönyörködhetünk.
A feleség, aki ugyancsak képzőművész volt, a vár megvalósításából a belső díszítést álmodta és valósította meg, nem is akárhogyan. Sok-sok ötlettel, és a színek kavalkádja mind az ő kreativitását dicséri.
A férj: Bory Jenő, amikor csak alkalma nyílott, feleségét modellként szemlélve, megörökítette a tehetséges, és mai szemmel nézve is igen szép arcú,, pisze orrú sudár feleségét. A kész művekből, akár szobor, akár olajfestmény, sugárzik a szerelem, a szeretet. Amelyet a férj időnként szavakban is kinyilvánított. Hálásak vagyunk a feleségnek is, azért, hogy minden lehetséges formában megihlette a férjét, és ezzel, bár nem biztos, hogy ez volt a szándéka, bekerült a művészettörténet múzsái közé.
Egy részlet a szerelmi vallomások közül, amely csak egy szobrász tolla alól kerülhet ki:
„Tizenöt esztendő nagy idő egy tagban,
Emlékére készült e szobor agyagban.
De nem agyag immár, tűzben volt, nagy tűzben,
Mint szívem a tizenöt elmúlt esztendőben.
Kemény mint a márvány, nem lesz elmúlása
Csak, ha lesújt rá a halál kalapácsa.”
Ne felejtsem el dicsérni a várban lévő kertek, zöld felületek tervezőit, gondozóit. A helyhez méltó környezetet teremtettek, amely méltó keretet ad az épületeknek, és egy csodálatos keretbe illeszti a látványt.
Lehetne még méltatni a kiállított számtalan alkotást, amelyek külön-külön is érdemesek lennének erre. De úgy érzem, hogy ott az a fő funkciójuk, hogy a Bory család életével párhuzamosan mennyi nagyszerű művész élt és alkotott. Szerencséjüknek vagy tehetségüknek köszönhetően valaki felfigyelt rájuk, s gondoskodott arról, hogy a testükkel együtt ne porladjon el a hírük, és az utánuk következő nemzedékek sora élvezhesse munkájuk gyümölcsét.
Mindenkinek, aki részt vett, vagy részt vesz ebben a nagyszerű munkában, köszönetet mondunk, és őszinte hálánkat fejezzük ki ezért.
A látogatásunk szellemi welness-nek is nevezhető, mert lubicholhattunk a látványban, feltöltődtünk, erőt meríthettünk a hétköznapi kisebb nagyobb kihívásainak teljesítéséhez.
KÖSZÖNJÜK!