KEZDJETEK EL ÉLNI…

Ma, teljesen véletlenül – mintha sugallatra tettem volna, meghallgattam a „Kezdjetek el élni…” (Pásztor Anna és Kiss Tibor)  című dalt, amely az egyik kedvencem. Már régen nem élveztem ezt a gyönyörűséget.  Most, ezekben a borús, reménytelennek tűnő napokban ismét elővettem, és teljesen  új jelentést kapott számomra mindaz, amit hallottam. Az üzenete halálosan komoly, mondhatnám örök igazságot hordoz. Ennél jobban, szebben nehéz lenne a mögöttünk hagyott keserves időszak érzelmi tanulságait és a jövőre vonatkozó tanácsokat megfogalmazni. Libabőrös lettem, annyira megérintett a szöveg.

Igen, mindaz, amit most átélünk teljesen más megvilágításba helyezi a korábbi, gyakran unalmasnak tartott mindennapi apróságokat.  Kimenni az utcára, ahol autók verik fel a port, a vezetőjük a sebességmérőjére nem tekintve repeszt az utcán.  Hogy sokáig nem tudok átmenni a túloldalra, mert nem engedik a járművek. Hogy minden hivatalos ügyintézés  lassan  halad. A nyűgösen ébredő gyerekeknek korán kell kelni, mert mennek a suliba. Hogy akkor adhatok puszit az unokáim fejebúbjára, amikor akarok. Akkor ölelhetem meg a kedvesemet, amikor kedvem támad.  Mindezek olyan apróságnak tűnt, hogy szinte észre sem vettük. Rutin lett belőle.

Milyen messzire kerültünk, fényévnyi távolságra ezektől, és fogalmunk sem volt arról, hogy az az  élet, amit most, mások szigorú szabályai szerint kell élni, mennyire lélekgyilkos lehet. Kikezdi a lelkünket, a testünket. És erre korábban  nem készültünk fel, mert nem gondoltuk, hogy ez bekövetkezhet.

Ilyen  helyzetben jövünk rá, milyen könnyelműek vagyunk, amikor nem éljük az életünket, pedig semmi nem akadályoz meg minket. Majd holnap, majd jövőre! Csupa Pató Pál vesztegeti el a könyörtelenül múló napjait. Aztán csak akkor „kezd el élni”, amikor a napjai már igencsak elfogytak. Elkezdeni élni, szeretni soha nem késő. Még mindig jobb, mint el sem kezdeni. Igen, kellenek az élmények, amelyekről mesélhetünk a szerelmünknek, a gyerekünknek, az unokáknak. Az élmények emlékké változnak, családi legendák születnek így. Ami azt a hamis illúziót is keltheti bennünk, hogy nem éltünk hiába. De mégis olyan jó ezt érezni. Igen, a DNS-ünk apró részein kívül mást is hagyhatunk magunkból az utódoknak.

Akár azt is, hogy milyen jó volt gyermekként az ágyon ugrálni, amikor repült a pici szoknya, a lófarokba kötött hajunk. Amikor apánk feldobott a levegőbe, és mi síkítottunk, mert tudtuk, biztonságban vagyunk, mert elkap, mielőtt lezuhannánk a földre.

Kezdjetek hát el élni, és ha eddig nem tettétek, kezdjetek el szeretni, semmiségeken nevetni. Fogadjátok, meg a dalba  foglalt  tanácsokat! Énekeljétek gyakran, hogy belétek ivódjon ez az egyszerű, de annál hatékonyabb tanács. Mindenkivel, akit szerettek, éreztessétek, hogy milyen jó dolog őt szeretni. És azt is, milyen boldoggá tesz benneteket, hogy szerethetitek őt. Mondjátok el, miközben megölelitek. Tegyétek meg mindazt -jót, rosszat- amiből összeáll az életetek. A Tiéd is. Addig tegyétek meg, amíg lehet. Láthatjuk, tapasztalhatjuk, milyen gyötrelem, ha nem élhetünk félelem nélkül, szabadon. Most azt érezzük, hogy mások dobálnak minket, és nem biztos, hogy gondoskodtak arról, hogy legyen, aki elkap. Sikítunk most is, de nem az örömtől, hanem kétségbeesésünkben. Nagyon sok visszafojtott sikoly maradt bennünk. Idő és sok-sok nagyszerű élmény kell a jövőben ahhoz, hogy le tudjuk tenni azokat a lelki terheket, amelyeket eddig összegyűjtöttünk. Ebben segít, ha elkezdünk élni, és elkezdünk szeretni. Jobban, tisztábban, okosabban mint eddig.

A végén egy tanács:  minél előbb, mondjuk  most,  hallgasd meg a „Kezdjetek el élni…”c. dalt. (Papirzsebkendő legyen a kezed ügyében)