Hétköznap délután az egyik nagy élelmiszer-vegyes hipermarketben. Kora délután van, de odakint a sötétség kezdi átvenni az uralmat. Az eső-köd sírhatnék hangulatba hozza az embereket. Vígasztalásul, talán tovább bolyonganak a polcsorok között. Minél később akarnak kimenni a nyálkás közegbe.
Én is csak céltalanul bolyongok. A bevásárlókocsit időnként megállítom és úgy pásztázom a tekintetemmel a polcokat, mintha valami POKEMON-t keresgélnék. Semmit nem akarok venni, csak úgy vagyok. Mivel nem figyelek, majdnem beleütközöm egy igencsak kis termetű nénikébe, aki vágyakozva néz felfelé. Számára elérhetetlen magasságban van az annyira hőn áhított rózsaszín flakon. Már megszoktam, hogy teljesen ismeretlen emberek megkérnek az üzletben, hogy a számukra magasnak számító polcról vegyek le nekik valamit. Nem vagyok nagyon magas, de azért annyira megnőttem, hogy ha egy kisebb csimpeszkedéssel is, de elérem a fentebb lévő cuccokat. Mivel látják, hogy nincs rajtam szemüveg, néha az árat is leolvasom annak, aki nem jól látja a kisméretű papírokon lévő igen csak pici betűket.
Itt is, látva a néni kétségbeesett forgolódását, odamentem hozzá, és kedvesen megkérdeztem, hogy levegyek-e neki valamit. Mosolyogva felnéz a kb 150 cm-es magasságából, majd azt mondja csicsergő hangon:
- Jaj, kedveském, nagyon köszönöm, de rögtön itt lesz a férjem, majd ő leveszi nekem.
- Jól van, akkor várok egy kicsit.
Pár másodperc múlva, meg is jelenik a férj. Hát,meglepődtem. A daliás férfiú, nagyon nagy jó indulattal mondva, talán 2 cm-re volt magasabb mint a felesége. Azt gondoltam, miközben magamban erősen mosolyogtam, hogy ő csak akkor jelentene megoldást a problémára, ha a felesége vállára állna. Erre nem lehetett számítani, ezért szó nélkül levettem a flakont, és a néni kezébe adtam. Ő boldogan szorította a melléhez a zsákmányát, mint a kislányok szokták a babájukat.
Mindenki boldog volt, miközben odakint csak sötétedett.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: