Időpont: valamikor a múlt század hatvanas éveinek eleje.
Helyszín: az akkori tömeges panel-lakás építések egyike.
A ma már elöregedett lakótelepek építése elsősorban akkorra már politikai kérdéssé vált. Az volt a cél, hogy minél gyorsabban, minél több épület készüljön el. A háborús veszteségeket, amelyek a lakások százait érintette, még mindig nem sikerült felszámolni. Az ország vezetőinek szándéka az is volt, hogy az emberek hagyják el a falvakat. A nem sokkal azelőtt erőszakkal végrehajtott termelőszövetkezetbe való beléptetést, a tsz-ek megalakulását a nehéz munka gépesítési lehetőségeivel is indokolták. A képesítetlen munkaerőnek a városokban lakást kellett biztosítani. A városi munkahely teremtésnek az egyik ilyen lehetőségét éppen a lakásépítések biztosították. A képzetlen munkások tömegét szívta fel az építőipar.
Szokás volt, hogy az ilyen építkezéseken bizonyos időszakonként gyűléseket tartottak, ahol a munkások is elmondhatták a problémáikat az ott megjelent munkavezetők meg a munkatársaik előtt.
Az egyik ilyen alkalommal szót kért egy inkább fiatalnak mondható segédmunkás.
Van én nekem rendes nevem: Józsi. Mondják már nekem azt, ne halljam mindig csak a „Cigányt.”
Mindenki hallgatott, csak össze-összenéztek az emberek, de még nevetni sem mertek a „bűnösök”.
Az értekezletet vezető elvtárs is csak nyeldekelt zavarában. Időre volt szüksége, hogy kitalálja, mit is mondjon. Aztán megszólalt.
Mindenki hangosan mondta. IGEEEEEEN!.
Józsi, a „cigány” felemelte a kezét, így kérte, hogy szólhasson.
– Mi van Józsi, valami baj van?