Iráni (perzsa) Cipike vagyok. A barátoknak, haveroknak csak így: CIPI. Az őseim muszlim környezetben éltek, de nem voltak terroristák. Ez egy hülyeség, hogy minden muszlim terrorista. Legalább akkora, mint ahogy a magyarokról azt képzelik, hogy lovon járnak dolgozni, miközben a lóháton gulyást esznek, ami tele van csípős paprikával. Ennyit a sztereotipiákról. Be kell vallanom, mert most ilyen hangulatban vagyok, néha intézek terrortámadást. Persze nem úgy, hogy a testemre robbanóanyagot erősítek. Az egy kicsit macerás lenne. A dinamit az bennem van, valahol a májam és a gyomrom közelében. Időnként mocorog, és akkor nem bírok magammal, de mások sem nagyon.
Vidéken lakom, a kertvárosban lévő családi házban. Kénytelen vagyok a házamat az elég népes személyzettel megosztani. Erre a szükség vitt rá. Képtelenség lenne például az ebédemet rejtő konzervdobozt a saját mancsaimmal kinyitni. Erre van a középkorú férfi. Aztán ő vezeti az autómat, amikor el kell menni az üzletbe beszerezni a jövő heti kajámat. Elvisz az állatorvoshoz, amikor meg kell kapnom a kötelező védőoltásokat. Borzadok a rendelőnek még a szagától is, de hát istenem, mit meg nem teszek az egészségemért!
Van még itt 2 kisebb ember. Őket azért alkalmazom, hogy gondoskodjanak a szórakoztatásomról. Aza a fő feladatuk, hogy találjanak ki különböző trükköket, hogy én játszhassak. Szigorúan csak akkor, ha nekem kedvem van hozzá. Néha át akarják venni az irányítást, főleg, ha van a házban valaki idegen, akinek azt bizonygatják, hogy én azt csinálom, amit ők elvárnak tőlem. Nahát ez óriási tévedés! Ha nem kapcsolnak időben, akkor fújok rájuk egy hatalmasat, aztán felcsapott farokkal otthagyom a kudarcaik helyszínét. Ilyen konfrontáció uán egy darabig nem próbálkoznak produkciókat kicsikarni tőlem.
Aztán van még itt egy nő is, akit az egyszerűség kedvéért én csak NŐ-nek nevezek. Ő az én szakácsnőm, a takarítóm, a komornám, a személyi titkárom. Vagyis a legfontosabb teendőket ő látja el.
Mindezért az alkalmazottaim, fizetségként megsimogathatnak. Na nem akármikor és nem akárhogyan, ennek szabályait is én diktálom. Ha nagyon jó kedvem van, akkor köszönésképpen még dorombolok is. Az aztán már a csúcs, amikor felemelt farokkal a lábukhoz dörgölődzve, körbejárom a lábszárukat, vagy a hátsó két lábamon állva, a fejemet a térdükhöz dugom, amikor éppen a fotelban ülnek, Köszönésképpen megvakarhatják a nyakamat. Mit mondjak, szeretem.
Az én, kétségtelenül gyönyörű kékes-zöld szemem mindent lát, helyes barna füleim mindent hallanak. Meg van ám hatalmas cicaszívem is, amelyben rengeteg érzés feltámad. Az agyam feldolgozza ezeket, aztán kialakul bennem a vélemény, ami majdnem szétfeszíti a testemet Az utóbbi –valljuk be- nagyon fontos még a cicák számára is. A fiúcicák nagyon szeretik a jó kis símulékony cicatesteket! Ez baj? Miért lenne? Az Önök társadalmnak erősebb tagjai: a hímek, nem így vannak vele?
A gondolataim feldolgozásnak az egyik módja, legalább is az emberek esetében ezt szokták javasolni, hogy írják meg. Ha én mindezt leírnám, az csak macskakaparás lenne. A számítógép klaviatúrájához a személyzet nem enged. (Be kell vallanom, néhányszor, persze teljesen véletlenül, lelöktem). Így aztán kénytelen voltam a macskakaparást megtanulni, hogy elfogadható színvonalon legyek képes művelni. De mégis csak kellett nekem egy szóvivő, aki átteszi az Önök álal ismert formába az én “alkotásomat”. Hát a NŐ nekem a szóvivőm is. Az, hogy a szóvivést írásban műveli, a lényegen semmit nem változtat, hiszen a szó írásban is szó. Sőt vinni így talán még könnyebb is.
Most itt tartunk!