Azt hiszem nem árulok el titkot azzal a közlésemmel, hogy a mai embereknek túlnyomó többsége még soha nem látott igazi, eredeti anyakönyvet. De azoknak a másolatát, fotóját sem. Maximum a saját házasságkötését, gyermekének születését, vagy valamelyik hozzátartozója elhalálozását igazoló, mindenféle színű háttérbe ágyazott, ma már számítógépes technikával előállított papírlapot. Nagybetűkkel feltüntetve rajta, hogy ……….anyakönyvi kivonat. Le merném fogadni, hogy nem sok embernek jutott eszébe, hogy megérdeklődje: mi az a KIVONAT? Most én elárulom, hogy miért ez a papír neve. Az eredeti anyakönyvi bejegyzés (ez a hivatalos elnevezése) ugyanis még több olyan adatot tartalmazhat, amelyet nem a széles nyilvánosságnak szánnak. Sőt, sokszor még az sem tudhat róla, akire vonatkozik az anyakönyvi bejegyzés. Például: hogy az illető csecsemőt valaki örökbe fogadta. Vagy, hogy a megszületett babát utólag ismerte el sajátjának egy férfi, aki aztán később az apjaként szerepelt mindenféle hivatalos papíron.
Az ANYAKÖNYV, így csupa nagybetűvel, hát az valami csoda. Mivel az ember életének három, igencsak fontos eseményét rögzítik benne: születés, házasság, halál, megállapíthatjuk, hogy ezek nélkül a könyvek nélkül irgalmatlan káosz lenne a földön. Nem tudnánk hitelt érdemlően megállapítani senkiről, hogy ki, kinek a kicsodája. Mondhatnánk egyszerűbben, „ki fia-borja”?
Az emberek életében igencsak fontos események írásban történő rögzítése nem egyidős az emberiséggel, de még az írásbeliség megjelenésével sem. Országonként változó, hogy hol és mikor teremtették meg ennek a személyi és tárgyi feltételeit. Ezzel itt és most nem foglalkozom.
Amit azonban feltétlen tudni kell, hogy az úgynevezett állami anyakönyvezés nálunk sem időtlen-időkkel ezelőtt kezdődött. Hamarosan 125 éves évfordulóját ünnepelhetnénk, ha valakinek eszébe jutna az ünneplés. 1895-öt megelőzően, mivel a legtöbb írástudó ember az egyházakon belül állt rendelkezésre, értelemszerűen a különböző felekezeti egyházak kezdték el, mai szemmel nézve kissé primitív módon a születés, a házasság és a halál tényének írásbeli rögzítését. De legalább elkezdték.
Mivel országunkban a magyar nyelv viszonylag későn vált hivatalos nyelvvé, az egyházak emberei pedig a latin nyelvet kiválóan ismerték, logikus volt, hogy ezeket a bejegyzéseket is latinul írták. A könyv, amit használtak, nagyjából egy nagyalakú iskolai füzetnek felelt meg. Amiben még sorok sem voltak megvonalazva. Így a mai olvasónak bizony komoly kihívást jelent az egyedi, cirkalmas latin betűk felismerése. Mondhatnánk a bejegyzés szövegének megfejtése. Hiszen még a keresztneveket is a latin megfelelőjével jegyezték be. Csak a vicc kedvéért jegyzem meg, hogy az olvasási feladatunkat nehezíti az is, ha a plébános úr a szertartás során nagyobb mennyiségű szentelt bort eregetett le a száraz torkán. A hatás megjelenhetett az írásában is. Na, ezt kell kb. 200 év múlva hitelt érdemlő módon kibogarászni.
Abból a hatalmas mennyiségű adatmennyiségből, amelyhez nekem sikerült hozzáférnem (Mit mondjak: életem egyik legjobb munkája, de inkább szórakozása volt) most egy momentumot ragadok ki. A réges-régi halotti anyakönyvi bejegyzések témáját.
Nem akarok tudományos fejtegetésekbe bocsátkozni, ez a hely nem arra való. Annyit azonban tudniuk kell, hogy az idő múlásával, már nyomdai úton állították elő az anyakönyvezésre alkalmas papírlapokat, amelyeket aztán az arra jogosult egyházi szervek üresen megvásárolták, és abba kézzel írták bele speciális tollheggyel és vízálló tintával a szükséges adatokat. A nyomtatvány egyik rovatába kellett beírni azt, hogy az elhunyt személy halálának mi volt az oka.
Nagyon fontos tény, hogy a régi időkben az emberek a lehető legritkábban haltak meg kórházban. Különös tekintettel arra, hogy csak kevés kórház létezett a XIX. század közepéig. Orvosi diagnózis felállítása ezen egyszerű oknál fogva nem történhetett meg.
Az emberek általában otthon haltak meg. A férfiak gyakran csatákban vagy balesetben hunytak el. A nőkre elősorban a terhesség, a hosszú ideig tartó vajúdás, vagy a szülés jelentette a halálos veszélyt. A legnagyobb mértékben a csecsemők voltak érintettek. A nők általában 4-5 gyermeket szültek. Nem számított nagyon különleges helyzetnek, ha egy családban 2-3 gyermek meghalt 2 éves kora előtt. Feltűnt nekem, hogy különös módon a leányként szülő anyák gyermekei voltak a leghalandóbbak. Nyilván ennek is megvoltak a teljesen nyilvánvaló okai.
A halálesetet valamelyik hozzátartozó -mindenféle hivatalos irat bemutatása nélkül-jelentette be a papnak, akinek a feladatai közé tartozott a temetési szertartás lebonyolítása is. Annál is inkább pusztán a bejelentő közlésére kellett támaszkodni az “anyakönyv vezetőnek” mert semmifajta azonosító irat nem létezett kb a XX.század közepéig. Ezért van az a ma már sok problémát okozó helyzet, hogy egy családon belül, az azonos vezetéknévvel rendelkezők nevét is gyakran másként írták. Ez, a mai virtuális világban elképzelhetetlen.
Említsük meg még azt a furcsa tényt, , hogy a temetés sürgős volt, hiszen halottas házak még nem léteztek a temetőkben, ezért az elhunyt felravatalozva az egyébként sem nagy lakásban maradt, ahol a többi hozzátartozó is ott lakott a végső búcsú órájáig.
Tehát: a hozzátartozó bement a parókiára, elmondta, hogy ki halt meg, és mikor. Hogy mi lehetett a halál oka, abban sokszor megegyezés született a bejelentő, és a nála ebben a kérdésben gyakorlottabb pap között. (Egyébként a mai, a személyes adataink szigorú védelme miatt, ez sem szerepelhet senkinek az anyakönyvi kivonatában) Ha az elhunytnak volt ismert betegsége, akkor könnyebb volt kitölteni a rovatot. Ha nem, akkor igyekeztek pontos, de mai szemmel nézve sokszor furcsa okot megnevezni. Ezekből szemezgettem néhányat:
Halál oka:
- 44 éves férfi „ lovak által üttetett agyon”
- 13 éves fiú „ a test boncoltatott” (Ez az egyik kedvencem: igen, ha addig élt is a későbbi elhunyt, akkor a boncolásba biztosan belehalt)
- 24 éves férfi „agyguta”
- 69 éves férfi „vértolulás”
- 8 hónapos lány csecsemő „ görcsök”
- 23 éves férfi „hagymáz”
- 2 hónapos leány csecsemő „szolgálólány gyermeke elgyengülés”
- 36 éves nő „szülés következtében”
- 4 hónappal később az elhunyt nő fiú gyermeke „fejgörcs”
- 8 hónapos leány csecsemő „ vízbefúlás”
- 22 hónapos fiú „csősz által lövetett agyon” (hát ez eléggé megrázó eset)
- halva született gyermek „ idétlen”
- 7 hónapos gyermek „szamárhurut”
- 3 hetes leány csecsemő „életgyenge”
- 1 éves fiúcska „fogzás”
- férfi, kora ismeretlen „felakasztva találtatott, öngyilkos”
- 34 éves nő „szülés következtében”
- 36 éves férfi „ saját fejbe lövés”
- 35 éves felesége „fejbe lövés”
- 17 éves fiú gyermekük „önakasztás” (egy család minden tagja egyszerre menekült a halálba)
Különösen szívbemarkolóak azok a bejegyzések, amelyek a történelem különböző nagy viharaiban elhunytak halálát tartalmazzák. Pl.: XX.század elején a spanyol nátha, az I.világháború szinte gyermek katonái, a holokauszt idején meghalt családok (apa, anya, felnőtt gyermekük, annak házastársa, azok gyermeke) adatait olvasva döbbenti rá az olvasót arra, hogy az áldozatok mindegyike valakinek az anyja, apja, gyermeke volt. És a haláluk teljesen ostoba, értelmetlen és elkerülhető lehetett volna.
De erről majd talán máskor, másik bejegyzésben írok.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: