Az életnek nem csak vidám, örömteli napjai vannak. Időnként a sors próbára teszi az embert. Van, aki összeroppan alatta, van, aki állja. De, hogy közben mit élnek meg, tudnak-e valami kapaszkodót találni, az sok mindentől függ.
Most egy olyan szomorú, igaz történet következik, aminek a végét csak sejteni lehet, de biztosat nem tudunk. Reménykedjünk, hogy szerencsésen végződött.
Ezeket a sorokat, naplószerű, rövid bejegyzéseket egy férj írta 74 évvel ezelőtt. Amikor papírra vetette a mondatokat, kezét az az érzés vezette, amelyet a megélt események kiváltottak belőle.
„1944. június5-én délután Irmusomat egy csendőr elvezette K-ba, amikor én nem voltam otthon.
Június 6-án 1/2 2 óra tájban telefonáltak a gazdaságból, hogy a feleségemet most hozzák a gettóba. Azonnal rohantam, hogy beszélhessek vele. Megengedték nagynehezen, pár szót beszéltem vele.
Június 7-én Még engedtek Irmusommal beszélni, nagyon kért, hogy szabadítsam ki a kibírhatatlan helyzetéből. Főtt ételt kért tőlem. Még aznap este hazajöttem, főztem 10 tojást keményre és 10 db-t nyersebbre hagytam.
Június 8. Ezen a napon ünnepnap volt. A táborparancsnoktól kértem engedélyt, hogy átadhassam az élelmet Irmusomnak. nem engedte, már beszélni sem engedtek vele. Így amit vittem, mindent haza kellett hoznom.
Június 9-én megyin kértem engedélyt a vele való beszédre, megint nem adtak. A főszolgabíró hivatalban voltam, ahol átvettem az iratokat, amiket az alispán aláíratott. A polgármesteri hivatalban beadtam újból az iratokat pár sor kérvénnyel.
Június 10. Nem tudtam vele megint beszélni.
Június 11. Szintén eredménytelen volt a közbenjárásom a vele való beszélgetésre. Egy rendőrfőtörzsőrmester nagyon jószívű ember hozott tőle üzenetet. Ővele üzentem Irmusomnak, mindent elkövetek a kiszabadítására, sajnos nem tudtam semmit tenni.
Június 12. Az egész gettót bevagonírozták. Még csak közelébe sem engedtek. Hiába mentem Tolnainéval a Kassai soron egészen az alsó állomásig, nem tudtam vele beszélni.Este hat óra után mentem a villamossal az alsó állomásnál leszálltam. Végre tudtam Irmusommal beszélni. Azonnal jöttem haza, mindjárt megfőztem 17 db tojást. Két kilóskenyeret csomagoltam, bögrét, és egy 1 1/2 literes üveget, benne vizet vittem és még egy bögrét. A német altisztekkel beszéltem németül, és ők megengedték, hogy beszélhetek vele és átadhatom az élelmet Irmusomnak. Háromnegyed órát tudtam így beszélni. Elbúcsúztam Irmusomtól. Isten tudja, hogy láthatjuk-e még egymást.
Másnap reggel öt órakor indították útnak a vonatot állítólag Krakkóba.”
A bejegyzés nem folytatódik. Novemberben a férj is megkapta a katonai behívóját.
Tudtommal Szlovákiából sokkal előbb deportálták az embereket, ezért szöktek át Magyarországra, aki tudott szerezni hamis papírokat itt bujkált. De így is szörnyű olvasni ezeket a sorokat.