Kedves Olvasók! Most műfajt váltunk. Mégpedig egy olyan műfajra, amely néha ciki, néha kedves, néha megható. Ki milyennek találja, látja. Az pedig attól függ, milyen hangulatban jön létre a találkozás. Mármint az olvasó és az a bizonyos EMLÉKKÖNYV között. Nem tudom, Kedves Olvasó láttál-e már ilyet, forgattad-e a kissé megsárgult, esetleg töredezőben lévő lapokat. Mert én most ilyen lapokat tárok eléd. Némelyik oldalára több mint száz éve, tintába mártogatott tollheggyel írtak. Úgy látom, hogy abban az időben még nem volt olyan nagy igény a rajzocskákra, inkább a szöveget kérték az emlékkönyv leányka tulajdonosai. Akik pontosan úgy örültek a szaporodó bejegyzéseknek, mint a mai csajszik a Facebook ismerősöknek. Azt gondoljuk, hogy igen. Pedig csak az érzések megnyilvánulási formája lett sokkal kifejezőbb, változatosabb, nagyobb, színesebb. A mögötte megbúvó szándék ugyanaz, nagyon is ősi, emberi: FIGYELJ RÁM, ITT VAGYOK!
Lássuk hát az egyik bejegyzést, amit az Emlékkönyv kislány birtokosának a bátyja írt. Nem éppen ilyen helyre való, de ha, az ember ezt nem rója fel az írónak, akkor talán még szívhez szólónak, és még modernek is mondhatnánk. (kicsit nehéz kibetűzni, de érdemes.)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: