Hétköznap déli órákban a helyi járatú buszmegálló. Trópusi a hőség. A felforrósodott, levegőtlen fülkéből mindenki távolabbra akar kerülni Minden igyekezetükkel azon vannak, hogy az ezernyi, parázsló apró tűkkel szurkáló napsugarak elől védett helyre bújjanak. Élve szeretnének a légkondicionáló nélküli buszra felszállni. Nagyon várom már én is ezt. Ne, persze nem azért, mert ott a klíma még melegebb, és főleg sokkal büdösebb.
Keresek egy pici helyet, ahol leülhetek. Csak remélni tudom, hogy a várakozás idején a talált minimális árnyék elég ahhoz, a szétfőtt húsom ne váljon le a csontvázamról. A feladat nem egyszerű, de megoldom. Egy fiatal nő mellé kerülök, aki nekem háttal ül. Mellette egy fiatalember, feltehetően annak a pici babának az apukája, aki a nő előtt lévő babakocsiban fekszik. A férfi időközönként meglökdösi a babakocsit, amit ő ringatásnak gondol, bár én nem így ringattam a gyerekeimet. Az Anyuka is, az Apuka is, egy-egy szóval válaszol azokra az elismerő megjegyzésekre, amelyeket a feltehetően ismerős emberek odakiabálnak nekik. Az elhangzott szavakból arra következtetek, hogy a férfi és a nő nem régen lettek szülők, és a megváltozott státuszukra, meg persze a gyerekre is roppant büszkék. A furcsa párbeszédnek a gyerek nyöszörgése, nyivákolása vet véget. Tipikus újszülötti megnyilvánulás. Nem látom, csak hallom, hogy az Anya kiveszi a gyereket a kocsiból, és közben mondja az Apának, hogy a szemükfénye gyermek éhes. Közli, hogy akkor most megeteti a babát. Nem tudom, hogy szoptatja-e vagy más módon oldotta meg a helyzetet. Viszonylag rövid idő múlva a gyerek elhallgat. Az anya „beszélgetni” kezd vele. Mondja: „Most ehettél egy kicsit. Ha kell, akkor majd otthon kapsz még. Nemsokára hazaérünk” Az anya nevetgél, és tovább folytatja a kezében tartott gyerekének címzett mondanivalót: „Jaj, kis szerelemem, de tetszik, mikor ilyen kielégült arcot vágsz. Imádlak kis szerelemem!” Továbbra is ott ülök, hallgatom az egyoldalú párbeszédet. Kicsit feljebb húzom a szemöldökömet, de mást nem teszek.
Nem akarok hinni a fülemnek, amikor a negédes, gügyögő hangsúly legkisebb megváltoztatása nélkül azt mondja az Anyuka a gyereknek: „Édes kincsem, délután majd jön a védőnéni, akinek szétrúgjuk a pofáját. Igen, szerelmem, majd szétrúgjuk a védőnéni pofáját!” Ezt úgy ismétli, mintha az előbb kimondott mondatát, a gyermeke nem értette volna meg. Az Anyuka megismétli, hogy a gyerek egészen pontosan értse meg, hogy mi lesz a legfontosabb délutáni közös programjuk.
Hát igen, nem lehet elég korán elkezdeni egy leendő harcos férfi harcra nevelését!
Kommentek