GÖRBEHAJÚ CSAJSZI GONDOLATAI

Kedves Nénik, Bácsik!
Úgy gondolom, hogy Önök többségének már kicsit ismerős lehetek. Néhány héttel ezelőtti levelemben, amit Önök is olvashattak, az engem a születésem után tiszta szívvel, mélységes szeretettel gondozó orvosoktól, ápolónőktől búcsúztam el. Remélem elnyerte a tetszésüket mindaz, amit akkor, azokban a sorokban leírattam. Akiknek a kezére az akkor nagyon törékeny életem első néhány hetében rábíztak, igazán Nobel díjas módon végezték a munkájukat. Nagyon-nagyon megérdemelték a köszönetemet, és az a minimum volt, ami járt nekik.
Nekem azt mondták a felnőttek, hogy nagyon sokan elolvasták azt a két kis apró írást, amit én a Szüleimnek „gondolatátvitel útján” lediktáltam.

Azóta már kétszer ünnepeltük nagyon fincsi és szép tortával a szülinapomat. Kétszer volt itt a Jézuska, aki persze nekem is hozott sok-sok ajándékot. Itt osztok meg Önökkel egy nagy titkot: Apukám, mivel már elég „öregnek” találta az én imádott nővéremet, elmondta neki, hogy bizony nem a Jézuska hozza karácsonykor az ajándékot. Szegény tesómban nem csak egy világ omlott össze, hanem ő maga is. Zokogott, hullott a könnye, eláztatva az arcát, a pólóját. Két hüppögés között kimondta a tutit. „Nem érdekel, hogy nektek meg mindenki másnak nem a Jézuska hozza az ajándékot. Nekem továbbra is ő hozza és teszi a fa alá.” Apukám mosolygott egy nagyot, és beletörődött a megoldásba.
Meg a Mikulás is kétszer dugott a sajnos nagyon pici cipőmbe csokit. (Ha nagyobb cipőt hordanék, több csoki férne bele!) Vagyis kétéves elmúltam. Úgy gondoltam, hogy ismét megosztom néhány benyomásomat mindarról, amit a felnőttek ÉLET-nek neveznek. Amit én nem győzök habzsolni. A felnőttek nem is tudják, de még csak nem is gondolják, hogy az élet milyen érdekes, izgalmas. Ezer felfedezni való van. A többség pedig még csak meg sem látja. Aztán mégis örökké izgalmakat keres. Biztos azért, mert nem tudja, mi minden felfedezni való, gyönyörűséges veszi körül.

Nekem éppen most az az egyáltalán nem könnyű, de nagyon izgalmas feladatom van, hogy felkészüljek a bölcsődei életre. Anyáék minden nap elvisznek, ott is hagynak. Nem sírok, jól vagyok. Túl vagyok a többi gyerekkel való ismerkedés első napjain. Néha már beszélgetünk, elmarjuk egymástól a játékot, amit mi nem vettünk hamarabb észre. A lányokkal, hiszen magam is egy vagyok közülük, a magunk sajátos nyelvén társalgunk. Mindig van mit mondani egymásnak. Főleg, ha az udvaron vagyunk. Ott könnyebb elbújni Dóri néni szeme elől, és jókat traccsolunk. A fiúk nem igen kapcsolódnak be a társalgásba, ők inkább rohangálnak, ahogy az egyik kispasi anyukája mondja: „Az én kis fiam nagyon szeret dübörgészni.” Hát dübörgészik is a csávó, amikor csak lehet. Sokszor akkor is, amikor nem lehetne. Már most észreveszem, hogy ők nem találják szórakoztatónak a mi fecsegésünket. Úgy látom, a pici fiúk mindent összeraknak, de inkább szétszednek. Bármit, ami a kezükbe akad.

Nagyon-nagyon meg vagyok elégedve a kis és a tágabb családommal. Hibátlan volt a döntésem, amikor megfogantatásom előtt őket választottam. Közéjük akartam tartozni. Mindenki kitüntet a figyelmével, babusgatnak. Észre sem veszik, és máris azt csinálják, amit én szeretnék tőlük: adják ide a nagyon érdekes kulcstartójukat, meséljenek valamelyik könyvemből. Imádom a Buksi szomjúságáról szóló könyvet. Annyira érdekes dolgokat látok Buksi körül a lapokon. Soha nem bírok betelni vele. Képzeljék el: a múltkorában a nővérem már eldugta az én imádott könyvemet. Hosszú kínvallatást vetett be Apa, így sikerült megtudni a rejtekhelyet. A nővérem azt mondta, hogy „Rohadtul unom már ezt a bárgyú mesét!” Egészen pontosan nem tudom, hogy ez mit jelent, de jót nem, az biztos.
A virtuális eszközöket (így mondja Apa) pedig egyszerűen imádom. Csak megnyomom a különböző cselekkel megszerzett hosszúkás, fekete kütyüt (Apáék így emlegetik) amit igyekeznek eldugni, és hipp-hopp a nagy fekete képkeretben másik megjelennek a kedvenceim: a bárányka, a kutyus, a cica meg a többi haver. Mozognak, beszélnek a színes képen. Szóval hamar belefeledkezem a látványba. Rajongok az egészért. úgy ahogy van.

Szeretem még azt a képet is, amely olyan mint a hangos, színes doboz, csak sokkal de sokkal kisebb. Az ujjunkkal kell apró mozdulatokkal nyomogatni. Úgy csinálom, ahogy ezt láttam: A jobb kezem egyik ujjával óvatosan bökdösöm, a többi ujjamat pedig kecses ívben eltartom a doboztól. És akkor rögtön megjelenik a csoda: színes, mozgó nyuszik, kutyusok, meg minden ilyen látszódik. Én meg csak nézem és örülök. Addig, amig valaki nem szól. „Mit csinálsz már megint a tablettel, Te kis huncut?” Ilyenkor már tudom, vége a játéknak. Mást kell kitalálnom.

Mondanom sem kell, hogy imádom a szép ruhákat, amiből igen sokat tartanak a szekrényemben. Na, meg a kis pántos, csillogó, kopogós cipőmet. Akkor tudom, hogy ünnepségre megyünk. Ilyenkor mindenki dicsér. Ami persze számomra teljesen természetes. Úgy megyek, járkálok a helyiségek között, mintha a kastélyomban lennék. Feltartott fejjel lépkedek, a cipőm kopog, ahogyan azt szeretem, és egyfolytában azt nézem, hol találok valami érdekeset. A múltkor az unokatesóméknál voltunk. Hatalmas könyvespolcuk van, azon pedig rengeteg kirámolni való könyv. Persze, ki kellett próbálnom. Találtam egy szép, piros könyvet. Nagy nehezen kibányásztam a többi közül. Nem értettem, hogy a rokonok, akik egy nagy asztal körül ültek, miért nevetnek annyira, amikor valaki közülük elolvasta a könyv első oldalát: KÁMA-SZUTRA. Mi van ezen nevetnivaló.? Na, mindegy, ők tudják!

A hajamat még olló nem érintette. Most már elég hosszú. A babahajak állandóan az arcomba esnek. Sajnos nem tűröm sokáig a gumit vagy csatot a hajamban. Úgy érzem, leszakítják a fejbőrömet. Akkor csak egy laza mozdulattal elsimítom a hosszú hajamból az arcomba hulló szálakat, és a hajamat hátradobom. Mi, csajszik ezt így csináljuk. Az én egyetlen Mamitám ezért hív engem -persze a hátam mögött- Görbehajúnak, mert a hajszálaim vége visszafelé hajlik. A felnőttek azt mondják erre, hogy göndör. Csak olyan nehéz megjegyezni ezt a szót. Persze a Görbehajú szó sem egyszerű, de nekem tetszik.

A rokonságom szerint nagy színésznő vagyok. Már meg is ítélték nekem a Jászai Mária díjat. Nem tudom, hogy ez mit jelent, de mindig nevetnek, amikor kimondják. Ebből gondolom, hogy az valami jó és nagyon vicces lehet.
Olyan jó, mint a reggeli, az ebéd, az uzsonna meg a többi ennivaló. Mert én szinte minden kaját imádok. Még a karfiol főzeléket májpuffanccsal összeállítáast is. Két adagot is megettem belőle. Pedig Dani azt mondta, mikor meglátta: pfuj. Még az arca is csúny lett, ahogy mondta. Meg tudom mutatni, hogy hová tűnik el a tányérról az ennivaló: az én aranyos kis pocimba. Ahol a legjobb helye van. Az, ami ebből a pelenkámba kerül, engem nem érdekel. Az már a szüleim dolga.

Valamelyik nap elvittem a Mamitámat egy kicsit sétálni. Akartam neki valami nagyon érdekeset mutatni. A járdán ballagtunk, melletünk egy nagyobb szürke csík, amit útnak neveznek az emberek. Na, ott volt a látnivaló. Autók, mindenféle színben, márkában jöttek, mentek. De a látvány akkor volt nagyon nagy, anikor megjelent a kék busz. Olyan rész is van benne, ami hasonlít a porszívó csövére, csak sokkal nagyobb. Én pedig mutogattam Mamitámnak, az autókat, a bicikliket, meg mindent, ami elsuhant mellettünk. Ő pedig csak csodálkozott, és megértette, hogy én miért vagyok olyan lelkes. A lényeg ebben az, hogy éreztem: tökéletesen megértette az én végtelenül bonyolult lelkivilágomat.

Még egy nagy változást el kell mondanom: a nővérem és én helyet cserétünk Anyáékkal. Most már ők vannak ott, ahol eddig mi laktunk. Mi pedig ott, ahol az ő ágyuk volt, amikor engem hazahoztak a kórházból. Engem már nem kell éjszakánként úgy őrizni, mint egy csecsemőt. A nővérem elkezdte az iskolát, kellett a nagyobb hely. A váltás egyáltalán nem zavar. Ugyanabban a kis ágyacskámban alszom. A rongyim, amit megszületésem után Anyukám pelenkából varratott nekem, itt van velem. Elalvás előtt a számba teszem, mintha egy Buksi kutyus lennék. Ez a legkiválóbb altató. Ajánlom mindenkinek. Isteni íze van attól a sok nyáltól, amit már semmifajta mosási technológiával nem lehet eltüntetni.

Kedves Olvasóim!
Szeretném, ha a szívükbe zárnák ezeket a kis történeteket. Hiszen biztosan Önöknek is vannak hasonló korú gyerekek a környezetükben. Akiknek nagyon fontos, hogy megértsék, szeressék őket. Ettől lesznek majd ők is megértő és szerető szülők. Nagy dolgot kérek?