ÉLETLAKOMA

Teltek a napok, a FÉRFI nem jelentkezett. A NŐ eleinte nem aggódott. De, amikor a találkozásuk előtti napon sem kapott hírt, aggódni kezdett. Ezt meg is írta a FÉRFINAK, aki hamarosan válaszolt:
“Egészségügyi problémák jöttek közbe, kemoterápiás kezelésen vagyok.”
A NŐ azt hitte rászakadt az ég. Nem gondolta, hogy ekkora a baj.
Aztán következett a csend. A csend, ami mindent betakart, minden más eseményt, színt elfedett A NŐ úgy érezte, egy nagy ködfelhőbe került, ahonnan nem lát semmit. A hangok puhán értek el hozzá. Csak várta, hogy elmúljon ez az egész.

Két hónap múlva egy borítékot talált a postaládájában. A nevére szólt, de a kézzel írt betűk ismeretlenek voltak.. Amikor remegő kézzel kibontotta, egy leragasztott borítékot talált benne, amelyen ugyancsak a neve volt olvasható.
Bement a lakásába, ledobta a táskáját. Leült a fotelba, felbontotta a borítékot, és mohón olvasni kezdte a benne lévő összehajtogatott papírt.

Drága Életem!
Amikor ezt olvasod, akkor én már a pokol előszobájában várom, hogy beültessenek egy üstbe, amelyben aztán főnöm kell az idők végeztéig. Abban nem reménykedhetek, hogy valamelyik angyal értem jött, és egy csinos kis felhő szélére ültet, és várnom kell, amíg meghozzák a szép kis habos szárnyaimat, az ezüstösen csillogó glóriát, és a kikeményített fehér tógát.

Lehet, hogy a Legfőbb Bíró nekem ezt nem engedi meg. Úgy gondolja, hogy elég sok disznóságot elkövettem a földi létem során. Bűnhődnöm kell – így szól a megfellebbezhetetlen ítélet. Most, amikor írok, úgy döntöttem, egy ültőhelyemben –akarom mondani: fekvőhelyemben- befejezem ezt a levelet- még mindez előttem van. Annyi sok minden van mögöttem. Jó is, rossz is, szép is, jó is. Volt, amikor én voltam rossz, volt, amikor velem voltak rosszak. Mindez már nem számít. Az utolsó hónapokban annyit szenvedtem, hogy már csak azt tudom mondani, elég volt, legyen vége. Pihenjek már meg. Nem tudom a pokol üstjében lehet-e pihenni, de én majd azt is megpróbálom. Miért pont az ne sikerülne nekem, amikor annyi lehetetlen dolgot megcsináltam. Erősnek, majdnem halhatatlan éreztem magam. Ez lett a vesztem. Elfelejtettem, hogy ez csak egy illúzió. Amibe menekültem még gyermekkoromban. Amikor állandóan az motoszkált bennem, hogy Anyám nem szeret. Soha nem engedte meg, hogy az ölébe üljek, hogy hozzábújjak és csak hallgassam a szívverését, a halk, ringató dúdolását. Érezzem a leheletét az arcomon, hogy megpuszilja a fejem búbját. Nem engedte, akárhányszor próbálkoztam. Eltolt a karjaival, mindig ugyanazt ismételte: „Hagyjál békén, nagy fiú vagy. Nagyfiúkat nem kell babusgatni mint egy pisis csecsemőt.” Akkor kezdtem azt mantraként ismételni: „Nem kell, hogy szeressen, nincs rá szükségem, mindent meg tudok egyedül csinálni. Mindent Bármit.” Annyiszor mondtam, hogy el is hittem.
Nagy árat fizettem érte. A testem nem bírta azt a terhet, aminek viselésére a lelkem örökké hajszolta. Felmondott, cserbenhagyott. Sőt ez nem volt elég, még kínokat is okozott. Fájdalmakkal gyötört, amit nem csillapított semmi. A testem ezzel a módszerrel elérte, hogy örömmel gondoljak az elmúlásra. Nemcsak, hogy örömmel, hanem vágyakozva. Vártam a halált, sőt sietettem.

Azon ritka percekben van most részem, amikor a fájdalom megszűnt, a következő roham még elég messze van. Az agyam most olyan tiszta, mint a legnagyobb fagyok idején a hajnali napsütésben a levegő. Kihasználom, és írok. Búcsúlevelet, Neked, akinek meg kell köszönnöm valamit.

Amikor találkoztunk, már nagyon beteg voltam. Nem akartalak a részletekbe beleavatni, mert az nem lett volna tisztességes veled szemben. Fájdalmaim nem voltak, tiszta volt a tudatom. De tudtam, hogy ez múló állapot. Az a pár óra, amit veled töltöttem, ízelítő adott abból, milyen lehet a mennyeknek országa. Ahol béke van, nyugalom, jó illat. Beszéltünk semmiségekről, nevettünk. Belenéztem a csillogó szemedbe, ami az életről szólt. Fogtam a kezedet, és kapaszkodtam. Beléd, mindabba, amit ott és akkor Te megtestesítettél: az ÉLETBE. Így csupa nagybetűvel. A melled domborulata, a hajad repdesése, a csípődön a ruha feszülése mind az Élet Himnuszát zengte. Az Életét, amit hamarosan itt kell hagynom. Tudtam, hogy amiről meséltem neked, a napfelkelte csodálatos élményéről, hogy tüzet raksz a hegyoldalban lévő házikómban a konyhai tűzhelyben, és utána nevetünk azon, hogy milyen kormos lett a szépen manikűrözött kezed, az már soha, soha nem lesz valóság. De annyira jó volt elképzelni, hogy akár meg is történhetne, és lehetne még egy kicsit élni és Így élni.

Amikor elváltam a Tőled, majdnem biztos voltam benne, hogy soha nem látlak többé. Az ölelésem, a csókjaim mást jelentettek, mind bárki más esetében. Nekem azt jelentette, hogy búcsúzom az életemtől. Olyan voltál nekem, mint a halálraítéltnek a kivégzés előtt felszolgált utolsó vacsora. Ízekkel, színekkel, illatokkal megbolondított életorgia. Tobzódás mindabban, ami az élet gyönyörűsége. És nekem Te az Élet voltál. Ajándék, amiben már nem reménykedtem. Elfogadtam, két kézzel kaptam utána. Ettől nem lett könnyebb, úgy éreztem magam, mint amikor kisfiúként az üzletben kipróbálhattam a játékvonatot, de nem vihettem magammal, ott kellett hagynom. Téged sem vihettelek magammal, hagynom kellett, hogy elmenj.

Mégis örültem, mert, együtt töltött időnknek szinte minden perce mélyen, nagyon mélyen beleivódott az emlékezetembe. Sokszor éreztem az illatodat, láttam a szemedet, ahogyan távolba réved, amikor valamin elgondolkodtál. Éreztem a kezed könnyű érintését a karomon. A kezemben a kezedet, a csókod ízét, a karomban a derekadat. Ahogy hozzám símultál, a melleid gyengéd nyomását a mellkasomon. Pedig a kórházi ágyon feküdtem, csövek lógtak ki belőlem, a fejem felett a monitorok zümmögtek, és mindent beborított az elmúlás semmivel el nem űzhető nehéz szaga. Haldokoltam, tudtam. Már nem féltem a Kaszástól, már vágytam rá.

Odafent, az égi bíróságon már döntöttek. Nincs halasztás, a büntetés letöltését el kell kezdenem, mennem kell.
Életem, nem tudom mit jelentett neked ez a találkozás. Lehet, hogy csak egy pár kellemes órát. De szeretném, ha tudnád, egy haldokló embernek, aki a kivégzésére várt, Te voltál az utolsó vacsora, a gyönyörű ÉLETLAKOMA.
Nem tudom, van-e túlvilág, van-e élet az élet után. Ha van, szeretnék veled ott találkozni. Hogy együtt habzsoljuk a mennyei ételeket, és fenékig ürítsük a serleget, amiben az örök életet ígérő ital gyöngyözik. Az lesz az igazi ÉLETLAKOMA.
Isten veled!