Megéltem a szívinfarktus összes tünetét. vagyok, talán egészségesnek is mondhatom magamat, aki nem akarja felesleges egészségügyi kockázatnak kitenni magát. Élményre vártam, de nem halálközeli élményre. Mindezért kifizettem 163 svájci frankot. Ha én ezt előre tudom, eszem ágában sem lett volna erre a programra, magyar pénzen számolva ilyen hatalmas összeget kifizetni.
Úgy tűnt nekem, hogy az a szervezet, amely ezt az egész létesítmény üzemelteti, úgy gondolja, hogy itt igazából egy napsütötte, virágos, teljesen sík erdei tisztás van, ahol a látogatókra semmifajta veszély nem leselkedik. Pedig a magassági betegség 3.500 méteren már mindenkinél jelentkezik, a tünetek súlyossága azonban eltérő lehet, ahogyan ezt, hazatérrésem után, a világhálón olvashattam.
Ügyvéd vagyok, aki nap mint nap találkozik hasonló helyzettel, ami röviden összefoglalva:: az érintett szolgáltató nem adja meg a szükséges felvilágosítást a nyújtott szolgáltatásával kapcsolatban, és emiatt a szolgáltatást igénybe vevőnek kára, jelen esetben lelki és fizikai kínjai származnak.. Ilyen esetben a szolgáltató kártérítési felelősséggel tartozik.
Ezért úgy gondolom, hogy a látogatók figyelmét minden lehetséges módon fel kellene hívni mindarra a veszélyre, amelyet a magaslati betegség, ezen belül elsősorban a légnyomás csökkenés és az oxigénhiány együtt okoz. Nem tudom, de gyanítom, hogy számtalan olyan betegség van , amely fennállása esetén a betegnek orvosilag kifejezetten ellenjavallt a csúcsra való látogatás. Ezeken felül, mindenkinek a tudomására kellene hozni, hogy mielőtt elutazna a programra, ismerje meg azokat az egészségügyi kockázatokat, amellyel egy ilyen nagy magasságban történő tartózkodás jár.
Sajnos, ilyen tájékoztatást az utazás előtt sehonnan nem kaptam. A helyszínen nyomát sem láttam annak, hogy ha bárkinél jelentkezik a magaslati betegség, akkor minden eszköz a rendelkezésére áll ahhoz, hogy ő vagy a vele együttlévő személy intézkedni tudjon annak érdekében, hogy a beteg minél előbb szakszerű ellátásban részesüljön. Nem csak jogilag, de etikailag is erősen kifogásolható, hogy a lehetséges, az emberi egészséget veszélyeztető körülményekről való tájékoztatás teljesen hiányzik. Később utánajártam, de nyomát sem találtam sem
a Jungfrau útlevélben, sem a létesítmény honlapján. Ez a tény megalapozza a Jungfrau létesítmény jogi felelősségét.
A szenvedésem még azonban nem ért véget. A visszafelé utazás sem történt hatalmas megrázkódtatás nélkül. Még mindig nem állt helyre az aznap délelőtt összeomlott utazási rend. Közel egy órát kellett várni –a magaslati betegségtől elgyötörve, a tünetek további jelentkezése mellett- egy lépcsőfeljárón, hatalmas tömegben a szerelvényünkre, amelyet indulása előtt megrohamoztak az utasok. A vasúti személyzet még fel-fellökött újabb utasokat azokba a fülkékbe, ahol szabad helyet vélt felfedezni. Ismét pára, levegőtlenség, félelem, amit csak fokozott, hogy a csoportunkban lévő idősebb férfi utast a lépcsőn fellökték, és ö elesett. A másik oldal lépcsőjén fejjel lefelé állt meg. Az ütődés következtében a túlsó oldali ajtó kissé ki is nyílt. Mennyire biztonságos az az ajtó, amely egy ütéstől kinyílik? Egy újabb ok az aggodalomra.
A rémálom csak akkor ért végett, amikor a kisvonatot is elhagyhattuk.
Nem egy ilyen napra vágytam.
Mindez emberi mulasztások sorozatára vezethető vissza, amely megfelelő gondossággal elkerülhető lenne, és minden utas maradéktalanul élvezhetné az általa kifizetett szolgáltatások nyújtotta örömöt. Elvinné hazájába a létesítmény jó hírét. Én ezt nem tudom megtenni. Megjártam a poklot és szenvedtem egy olyan helyen, amely a természet szépségeiről és az emberi találékonyságról szólhatna. Ha más, gondatlan, a hanyagságukkal, vagy durva üzleti érdekek előtérbe helyezésével foglalkozó emberek nem tennék ezt lehetetlenné.
Természetesen nem elégszem meg egy bocsánatkérő levéllel. Anyagi károm az az összeg, amit részvételi díjként kifizettem, egészen pontosan: 163 svájci frank.
Sokkal nagyobb veszteség ért azok miatt a testi és lelki szenvedésért, amelyben részem volt az oda-visszautazás során tapasztalt káosz miatt. Veszteség volt az is, hogy nem tudtam megnézi a jégbarlangot, nem merészkedhettem a jégpályára az oxigénhiány, a járási problémáim miatt. A többi látnivalóról halvány emlékképeim vannak, hiszen egyetlen cél lebegett a szemem előtt: túlélni azt a 3 órát, amit erre szórakozásra szántunk. A túlélési kísérlet pedig szenvedés, szórakozásnak nem nevezhető. Nem túlélő túrán szerettem volna részt venni
Remélem, levelem, amelyben részleteztem a problémámat, nem a szemetes kosárba kerül. Egyrészt törekedni fognak az én személyes problémám orvoslására, másrészt az általam felvetett észrevételek hasznosítására is tesznek lépéseket.
Bízom benne, hogy így lesz.
DE, ODA KERÜLT!
Ennyit svajci tisztességes üzleti magatartásról! Mert ez nem az!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: