A férfi berohant a dolgozószobájába. Vizes volt a haja, az arca kiporosodva. Drapp színű pólója gyűrött. Barna melegítőnadrágját is valószínűleg valahonnan a szekrényből rángathatta elő. Lábán papucs, de zokni csak az egyiken volt. Az is félig lecsúszva. A férfi zihált, az egész ember mélységesen feldúltnak látszott. Odasietett az íróasztalánál található bőr forgószékhez. Nem ült le. Belemarkolt a szék támlájába, egészen elfehéredtek az ujjpercei. Állt a szék mögött, de csak ide-oda forgatta. Nem bírt megnyugodni. A szép, antik óra, amely a falon függött, 11.32-t mutatott. Este féltizenkettő után kettő perccel. A férfi azonban nem vetett egy pillantást sem az órára, csak motyogott magában. Valószínűleg egyfolytában káromkodott, miközben hevesen ingatta a fejét. Vett néhány nagy levegőt. Ekkor már félhangossá erősödött a hangja. „zöld színű harag beszív, őszibarack-szín nyugalom kifúj..” Sokszor kellet elmormolni a mantrát, amíg a testtartásán is látszott, hogy túl van a legmélyebb érzelmi viharon.
Keresgélt a ruhájában, de rájött, hogy ezen az öltözékén nincs zseb, egyébként sem ebben jött haza. Kiment a szobából, sietve, de rohanásnak nem nevezhető iramban. Pár pillant múlva visszaért, kezében a mobil telefonnal. Megkereste a névjegyzékben az egyik számot, ráütött, és várta a fülére tett telefonnal, hogy a hívott bejelentkezzen. A késő esti időpont ellenére viszonylag gyorsan bejelentkezett egy női hang. A férfi állva maradt, és vett egy nagy levegőt, mielőtt beleszólt a készülékbe:
– Mártikám, drága tesóm, de jó, hogy még nem alszol. Nem zavarlak?
– Köszönöm Van egy kis időd, hogy meghallgass? Muszáj elmondanom valakinek, hogy mi történt. Ugye tudod, hogy mindig Te voltál és leszel az én lelki szemetesládám. Ha nem beszélhetek most arról a szemétről, ami a szó szoros értelmében rám tapadt, mindjárt halálközeli élményben lesz részem. Arra még talán ráérek! Egyébként akkor már nem lenne testvéred.
– Jó, akkor elmondom. Tudod, a cégemben, szerencsére sok a munka. Ma is ottmaradtam, hogy a délután műszakban körül nézzek. Nagyon fontos, hogy a vállalt munkát időre megcsináljuk.
– Hogy ki a megrendelő? Hát azt nem mondhatom meg. Ismert ember. Sok bajom származna belőle, ha tőlem tudnák meg, hogy most éppen miben utazik.
– Jó, akkor folytatom. Szóval el kellet mondani néhány emberemnek, hogy szedje össze magát, és igyekezzen a reá bízott feladatot a megadott időre és jól elvégezni. Sokba kerülne nekem az ő lustaságuk.
– Hát, igen ilyen munkásemberek is vannak. Ezért ügyelek rájuk én magam is. Eléggé felizgatott mindaz, amit láttam a műhelyben. De elfáradtam, és gondoltam befejezem mára, mielőtt valami hülyeséget beszélnék. Aminek a keserű levét nem győzném holnap egyhajtásra meginni. Talán már este 10 óra is elmúlt mikor elindultam.
– Tudom, vigyáztam magamra. De szerencsére ilyenkor már nincs nagy forgalom az utakon. Talán, ha vak vagyok, akkor is simán hazavezetem az autót. Szóval már az úton arra gondoltam, hogy a bennem felgyülemlett feszültséget talán az is fokozza, hogy egész nap szinte semmit nem ettem. Kávéból meg talán négyet is megittam.
– Nem, ez most nem volt olyan erős, mint amit inni szoktam. Muszáj odafigyelnem, milyen kávét iszom. Újabban nagyon könnyen megfájdul a gyomrom a kávéivás után.
– Szóval hazaértem, bevittem a kocsit a garázsba, feljöttem a lépcsőn az előszobába. Levettem a cipőt, papucsra cseréltem. Nem akartam, hogy Zsófi patáliát csapjon. Ennél kisebb dolgokért is megkapom tőle a büntetésemet. Olyan szavakat vagdos a fejemhez, mintha valami vad-nyugati kocsmában ő lenne a csapos, én pedig a pisztollyal hadonászó cowboy, az ügyeletes rossz fiú.
– Igen, azóta van ilyen állapotban, amióta szegény Tibor fiúnk abban a szörnyű balesetben meghalt. Mi csak balesetnek nevezzük, ami történt. Zsófi meg van róla győződve, hogy ha ő jobban figyel a mi gyönyörű gyermekünkre, akkor nem történik meg ez a szörnyűség.
– Igazad van, nem is vádolja őt senki ezzel. De erről nem lehet Zsófit meggyőzni. Egész nap egyedül van itthon, és ez nem segít neki feldolgozni a halálesetet. Azon kívül, hogy sokkal többet dohányzik mint eddig valaha bármikor, én úgy veszem észre, hogy időnként meghúzza valamelyik piás üveget is.
– Nem, nem merem neki mondani. A ma este történtek után nem tudom mire lenne képes.
– Hát igen, főleg ezért hívtalak, hogy elmondjam mi történt. Menjünk tovább. Beléptem a konyha-étkezőbe. Láttam, hogy Zsófi, természetesen cigivel a kezében ül a nappaliban a rekamién a TV előtt és bámulja.
– Szia, szívem, köszöntöttem, amire ő nem válaszolt. Megkérdeztem: mi a vacsora? A hűtőben van a délről megmaradt babgulyás, ha akarod, megeheted. Megmelegíted? – kérdeztem. Vannak olyan alkalmak, amikor egyszerűen nem viseli el, ha az ételhez nyúlok. Ezért kérdeztem. Melegítsd meg magadnak. Ügyes fiú vagy , ugye?- vágta oda. Nem szóltam erre semmit. Mit mondhattam volna? Az a hangsúly, ahogyan ezt mondta, egy mérgezett tőrdöféssel felért. Elkezdtem előkészíteni magamnak az ételt. Kiszedtem a babgulyást a tányéromra, a kosárba tettem a kenyérszeleteket. Az evőeszközért nyúltam a konyha szekrény fiókjába. Ehhez el kellett fordulnom az asztaltól. Amikor kezemben a kanállal megfordultam, meglepődve láttam, hogy Zsófi az asztal mellett áll, egészen közel a tányéromhoz. A másodperc töredékéig tartott, ami ezután következett: felkapta a levessel teli tányért, és a tartalmát az arcomba öntötte. Közben azt kiabálta: – A kurvád nem adott vacsorát, miután az ágyában fetrengtél vele? Olyan bal vagy, hogy még az ételt sem érdemled meg?
– Igen, ezt kiabálta vagy valami hasonlót. Nem tudom a szívembe csapódó fájdalom volt-e a nagyobb vagy a megalázottság érzése? Mire képes ez a nő, miért tette ezt velem? A gyermekeim anyja hogyan teheti ezt a férjével? Mi lesz ezek után?
– Nem, persze egyik kérdésre sem tudom a választ. Mindenesetre örülök, hogy meggondolatlanul nem járt el a kezem. Pedig szinte viszketett a tenyerem, remegett az egész testem. Visszavágást akartam, de azonnal.
– Hogy mit tettem? Kirohantam a fürdőszobába. Borogattam a megégett arcomat, átöltöztem. És most itt vagyok.
– Hogy mit teszek ezután? Nem tudom. De tényleg nem tudom.
A falon az óra elkezdte ütni a tizenkettőt. A férfi megállt a beszélgetésben. Elvette a fülétől a telefont. Ránézett az órára, és félhangosan azt mondta:
– Ütött az óra. A házasságunk utolsó órája.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: