46-os SPORTCIPŐ TÉPŐZÁRRAL

A TÖRTÉNET ATTÓL ÉRDEKES, AKI ELMESÉLI
(idézet tőlem)

Nem a körülmények határozzák meg, hogy boldogok vagy boldogtalanok vagyunk. Hanem a körülményekhez
való viszonyunk
Ismeretlen eredetű gondolat

Nem tudom Ön hogy van vele, de én utálok várakozni. Sajnos, ezt azonban nem tudom megúszni. Beletörődök. Sokkal könnyebb úgy, ha gondoskodom a magam szórakoztatásról. Zenét hallgatok, persze fülhallgatóval. Ilyenkor közben még nézelődök is. De amikor huszadszor akad meg a tekintetem ugyanazon a plakáton, akkor már egyáltalán nem tartom szórakoztatónak. Ezért inkább olvasok. Nem mindig a technika segítségével. Van, amikor egyszerű, normális formában lévő könyvet tartok a kezemben. Természetes a lapokra nem Dickens vagy Shakespeare írást nyomtattak. Valami könnyebb, bármikor abbahagyható, puha-fedelű kiadvány. Felvállalom azt is, hogy az ilyen típusú darabot régen egyszerűen „ponyva” névvel illeték.(Sietek megjegyezni, hogy nem a Ponyvaregény c. általam zseniálisnak tartott filmről van szó!) Mert réges-régen a bolhapiacokon pult helyett a földre leterített vizálló anyagra szórták ezeket az igénytelen tartalmú füzetecskéket. Ott aztán a vásárló válogathatott a rongyosra olvasott, és a kevésbé rossz állapotú darabok között.
Ilyen könyvet tartottam a kezemben a kórházi folyosón lévő, unalmas fehér padok egyikén ücsörögve. Vártam és közben elmerültem a sorok között. Az ott leírt történet szereplőjeként valahol az amerikai erdők egyikében a főhőssel együtt menekültem üldözői elől.

Tudtam, hogy egyedül ülök a padon. Ezért, amikor egy férfi hangját hallottam, meglepődve nézetem fel.
– Asszonyom, bocsásson meg, kérdezhetek valamit?
Megszoktam, hogy az információk kiapadhatatlan forrásaként tekintenek rám azok az emberek, akik embertársaik segítségére számítva szerzik be a számukra szükséges válaszokat. Nem szoktam csalódást okozni nekik. Ha tudok, készségesen válaszolok.
Most is ez történt.
– Miben segíthetek? Hogy segítő szándékomat kifejezzem, becsuktam a könyvemet és letettem a padra.
– Nem tudna nekem abban segíteni, hogy honnan tudnék 46-os méretű, tépőzáras sportcipőt olcsón beszerezni?
Mielőtt válaszoltam volna, a másodperc töredéke alatt végig néztem a kérdezőn. Kétkerekű tolókocsiban ült. A „legegyszerűbb típus” volt. Semmi elektromos kütyü, semmi extra. Ki tudja hány embert szolgált már ki? Viseltes volt, mint egy rossz kabát, ami igazából soha nem volt elegáns, irigylésre méltó darab. Egyébként is, ki az ördög vágyai között szerepel fiatal korában, hogy „márkás” tolókocsiban közlekedjen majd valamikor? A sokgenerációs kocsiban egy viszonylag fiatal, elég testes, bár kövérnek nem mondható szőke férfi ült. Talán harmincas évei elején járt. Kedves, mosolygós arca volt. Bal keze furcsa, természetellenes pózban, mozdulatlanul, félig ökölbe merevedve hevert az ölében. Vékonyabb volt mint az egészséges jobb karja, amit gesztikuláláskor is használt. Ezeket a mozdulatokat azonban nem nevezném olaszos hevességűnek. Kopott, rövid ujjú pólót viselt. Ebből gondoltam, hogy csak az épületben mozoghat, mert kint ebben a szerelésben meg sem kísérelhette volna a sétát. Ehhez túlságosan hideg volt. Rövid, short szerű nadrágot viselt, amiből a tolókocsiban nem sok látszott. A guruló székre való jogosultságát igazolta, hogy a bal lába nem igazi láb volt, hanem protézis. Combja felétől segített neki ez az eszköz. Mind a két lábára vastag térdzoknit húzott. A lábfeje fegyelmezetten nyugodott a tolókocsi erre szolgáló lapján. Nem tudom, hogy a járáshoz már megszerezte-e szükséges gyakorlatot, mindenesetre mankót nem láttam a székére szerelve.
Mindkét lábán cipő volt, az a bizonyos tépőzáras sportcipó, 46-os méretben. Valóban, igencsak viseltes állapotban. Hogy meggyőződhessek szavahihetőségéről, készségesen megmutatta, milyen rosszul működik a tépőzár. Az öltözetének ez volt az egyik legfontosabb része, hiszen csak egyik kezével tudott segíteni magának. Ha a tépőzár nem működik, dobhatja az egészet. Ezt a luxust nem nagyon engedheti meg. Természetesen ezek a gondolatok hamarabb átfutottak a fejemen, mint ahogy Ön ezt a pár sort elolvasta.
Mivel a turkálók állandó vendége vagyok, mint ..Feri az Ökörpusztai a kocsmának..” rögtön az ugrott be, hogy elvállalom a beszerzést. De aztán rájöttem, hogy könnyelmű ígéretet nem teszek, hiszen nem sűrűn találni még ebben a kincsesbányában sem ilyen nagyméretű cipőt. Inkább arra gondoltam, majd körülnézek, és ha találok, akkor elhozom neki.

Viszont, mivel időm volt, ezért úgy döntöttem, beszélgetek vele egy kicsit. Nem csak úgy felületesen, hanem őszinte, igazi érdeklődéssel.
– Nincs felesége vagy más rokona, aki megvenné magának azt a bizonyos cipőt?
Kérdésem rögtön megnyitotta a beszélőkéjének kissé rozsdásodó csapját. Látszott rajta, nagyon örül, hogy kimondatlanul arra kértem, meséljen, beszéljen.
– Áááá, Nincs nekem családom. Tessék elképzelni, itt élek a kórházban a BEL-UTÓ osztályon. Szépen hangzik ez a név, de valójában azok vannak ott, akiknek ezen a részlegen van az UTOlsó ágy, amit magukénak mondhatnak. Onnan már csak lábbal kifelé és lifttel lefelé viszik az embert a beteghordók. Tetszik tudni, a hűtőbe!
Hogyne tudtam volna miről beszél. Belém hasított a sajnálat, hogy egy fiatal férfi úgy beszél mind erről, mint ami nála akár már holnap is bekövetkezhet. Se nem boldogan, se nem szomorúsággal a hangjában. Mintha csak azt említené, hogy azért kell meghámoznia az almát, mert elől hiányzik két foga.
El akartam terelni a figyelmét erről a témáról, ezért feltettem a kérdést.
– Azért van tolókocsiban, mert baleset érte?
Valószínűleg sokszor kellett erre válaszolnia, ezért ömlött belőle a kész története.
– Tetszik tudni, én a város szélén egy kevésbé jó állapotú házban laktam pici gyerekkorom óta. Apám cigány, vagy ahogy Önök mondják, roma volt. Anyukám paraszt. Félcigány vagyok, de ez soha nem zavart. Amíg apukám élt, viszonylag elfogadhatóak voltak a körülmények. Fuvaros volt. Lóval, szekérrel mindent mindenhova elvitte egyik helyről a másikra, amit abban az időben szállítani kellett. Nem mondom, hogy nem szeretett iszogatni, de szigorúan csak a társaság kedvéért. Meg leöblíteni az út porát, amit a lovak patkója felvert. -Félhangosan felnevet, mikor ezt mondja.- Anyukám nem dolgozott- folytatja a történetét- fizetést nem kapott sehonnan. Otthon főzött, mosott, takarított, ahogy tudott, ahogy kedve tartotta. Néha-néha a piában keresett egy kis vigaszt. A kávé mellé meg a cigit használta kísérőnek. Én nem szerettem a piát, pedig italt fuvaroztam kocsmákba, boltokba, még eldugott büfékbe is. Sajnos viszont a cigit nagyon szerettem. Vezetés közben is mindig ott volt az ujjaim között az az átkozott bagó. Unalmamban is szívtam. Mi a fenét lehet csinálni vezetés közben azokon az utakon, ahol már bekötött szemmel is végig tudtam volna menni?
– És mi a helyzet a lányokkal? Lányok nem voltak? – ösztökéltem a további mesére.
– Dehogyis nem. Voltak, néha túl sok is volt belőlük. Cigi, kávé és stampó kellett nekik. Amit aztán én fizettem. Persze kaptam is érte valamit.- kisebb kacsintással jelzi a mondat kétértelműségét-. De azért a büszkeséget érzem a hangjából.

Ahogy a másodperc töredéke alatt végig nézek rajta újra, felfedezem az egykor nagyon is vonzó fiatal férfi vonásait. Még így, a tolókocsiban is látni vélem, ahogy lehajtja a fejét, nehogy beüsse az ajtófélfába, amikor belép valamelyik helyiségbe.
– Na és a baleset? terelem vissza a témához.
– Hát az a balesete az nem baleset volt, hanem hosszú, de mégis viszonylag gyors folyamat. Egyik este, fürdés után azt vettem észre, hogy bal lábamon a nagyujjam duzzadt, piros. Azt gondoltam, biztos megütöttem. Előfordult, hogy a két kezemben összesen négy italos rekeszt vittem. Persze üvegekkel együtt. Mindig siettem, mert minél előbb végezni akartam a munkával, hogy mehessek pihenni. Majdnem minden nap többször is nekem ütődött valami, vagy én ütköztem bele kemény cuccokba. Szóval, nem törődtem a lábujjammal. Nagy hibát követtem el! Mint később kiderült, a lábamon az ereim úgy eltömődtek, hogy mire orvoshoz kerültem, nem lehetett a lábamat megmenti, le kellett vágni. Műlábat kaptam. Megtanultam vele járni. De néha elfáradok. Ezért kell a tolókocsi. Biztonságot ad.Meg gyorsabban is tudok haladni. Még úgy is, hogy a sérült kezemmel nagyon nehéz forgatni a tolókocsi kerekét. Ügyetlen vagyok vele, de annyi erőt még ki tudok belőle préselni, amennyire szükségem van.
Nagyon meg akartam gyógyulni. Ne tessék ezt úgy érteni, hogy arra vártam, hogy kinőjjön a lában. Nem vagyok én kisgyerek- mondja nem kis büszkeséggel a hangjában.
– Nem is gondoltam- igyekszem együttérzésemről biztosítani.
– Mindent, amit a gyógytornászok mondták, mindent megcsináltam. Szegényeket mindig azért nyaggattam, hogy mondjanak nekem gyakorlatokat, amiket megcsinálhatok.Még és még.. Elárultak nekem apró trükköket, amik segítettek.
– Akkor már meggyógyult? Mikor mehet haza? – kérdeztem.
– Lényegében, amit lehetett mindent megtettek értem. Ja, hogy el ne felejtsem megemlíteni,időközben egy kisebb stroke-m is volt. Abban a kezem vált sérültté. Sajnos, így már az is csökkent értékűvé. Tehát egy kezem van, és nem egészen másfél lábam, meg egy tolókocsim. Még mindig jobb, mintha egy lábam se lenne. Látom, hányan élnek így. De élnek, és én is élni akarok, hiszen még nem vagyok öreg. Nem vagyok kész a halálra.
– Maga szerint mikor van kész az ember a halálra? -teszem fel a költői kérdést.
Nem vár a válaszadással:
– Tetszik tudni, ahol én alszom, lakom a bel-utón, háromszemélyes szobában vagyok. Szinte minden éjjel meghal valaki. Ha nem is mellettem, de az osztályon biztosan. Előtte már könyörög a haldokló. hogy szabadítsa meg a Teremtő a szenvedéstől. De ő is inkább a kínoktól, a fájdalomtól akar megszabadulni, nem az élettől. Mivel nekem nem fáj semmim, én még élni szeretnék. Az időmből kitelik, hogy segítsek azoknak, akik tőlem nehezebben, rosszabbul viselik a kórházi tartózkodást. Bemegyek a kórtermekbe, beszélgetek a betegekkel, persze csak azokkal, akik igénylik a velem való társalgást. Látom rajtuk, hogy egy rövid beszélgetés is segít nekik. És ez engem jó érzéssel tölt el. Apróságokban amiben tudok, segítek nekik. Kiveszem a fiókból, amit szeretnének. Sok betegnek még ennyire sem telik az erejéből. Én pedig, ahogy viccesen szokták mondani: “félkézzel mwgcsinálom..” kisebb kacajjal fejezi be a mondatot. Rám tekint, várja, hogy elismeréssel nyugtázzam a szellemességét. Nem esik nehezemre mosolyt mutatni.
– Miért van bekötve a bokája? – figyelek fel a bekötözött lábára.
– Ó ez, csak egy kis seb. Tetszik tudni, nekem minden este felhúzzák az ágyam rácsait. Na, nem azért, mert őrjöngeni szoktam volna. Csak azért, hogy ne essek le az ágyról, mert nem tudnék felkelni és visszamászni az ágyra. Szóval egyik éjszaka valahogy beakadt a lában a rácsba, és nem tudtam kiszabadítani.
– Nem szólt a nővérnek, hogy segítsen? – vetem közbe.
– Már hogy tehettem volna ilyet? -kérdezi kissé felháborodott hangsúllyal. Tetszik tudni hány nővér van éjjel az osztályon? Egy, egyetlen egy a 30 betegre? Hogyan zavarhatnám ilyen semmiséggel? Ennél fontosabb dolgokat kell intéznie. Megvártam, amíg szolgálatba állt a nappalos. Ő aztán segített rajtam. Szépen el is látta a sebemet.
Kissé megdöbbenek. Ilyen hozzáállást ritkán tapasztalok.

– Szóval miért is nem ment haza? -térek vissza a korábbi kérdéshez.
Elszomorodott, mintha könnyes is lenne a szeme. Lehajtott fejjel, halkan mondja:
– Anyám nem akar hazavinni.
– Miért? – kérdezem döbbenten.
– Anyám, Apán halála után csekélyke özvegyi nyugdíjából próbált életben maradni. Nem sikerült a feladatot megoldani. Rászokott a piára. Az tartja benne a lelket- mondta. Most már látogatóban sem jön be hozzám. Otthonról mindent-de mindent eladott. A gépeimet, a járműveket, a bútorokat. A házban kikapcsolták a villanyt, a gázt. Hazamenjek megfagyni vagy éhen halni? Inkább maradok, és élek itt. Kicsik a lehetőségeim. De legalább vannak.

Istenem, mit mondjak? Mit lehet mondani?- fut át a fejemen a döbbenet.
Hallgatunk mind a ketten. Aztán annyi telik tőlem:
– Tudja, nekem is van két nagylábon élő fiam. Megpróbálok magának tőlük cipőt szerzeni. 46-os sportcipő, tépőzárral. Nem felejtem dl! -ígérem.
-Megtenné? -ragyog fel a szeme.
Megteszem.

NINCS VÉLETLENÜL OTTHON EGY FELESLEGES 46-os SPORTCIPŐJE? TUDJA: TÉPŐZÁRRAL?