EZT A LEVELET KÜLDTEM EL A CÍMZETTNEK.
Vasúttársaság, amely a Jungfrau csúcsot birtokolja
JUNGFRAU
Tisztelt Hölgyeim, Uraim!
Egy túrista vagyok Magyarországról. 2015.augusztusában egy társasutazáson vettem részt. Ekkor négy napot töltöttünk az Önök csodálatos országában. Egy csütörtöki napra terveztük azt a programot, amely az utazásunk csúcspontjának gondoltam, és nemcsak a célpont magassága, hanem a várható élmények miatt is. Ez a Jungfrau csúcsra való kirándulást jelentette volna. A csúcspontra való jutás valóban csúcsport volt, csak éppen ellenkező értelemben, mint ahogy azt én gondoltam.
Aztán eljött a várva-várt nap. Az egész programra emlékezni fogok hátralévő életemben. De sajnos, nem azért, mert annyira tökéletes volt, hanem mert rémálommá vált. Számomra legalább is. A csúcsra való oda- és visszautazás során, és amit a csúcson, a látványosságok helyszínén el kellett szenvednem, az maga a pokol volt.
Az előző napon, amikor az idegenvezetőnk a program részleteit ecsetelte, nem győzte hangsúlyozni, hogy a svájci vasutak, így a Jungfraura majd onnan vissza közlekedő vonat és a fogaskerekű vasút menetrendjét mindig, minden körülmények között betartják. Információt kaptunk arról is, hogy a csoportnak a vonaton külön fülkét tartanak fenn. Ezzel biztosítva láttuk azt, hogy a csoport tagjai nem fognak elveszni, hanem utunk során megfelelő felügyeletet és segítséget kapunk. Ami nagyon fontos egy utazó számára a biztonságérzete szempontjából. Különösen ilyen speciális földrajzi körülmények között, több ezer méter magas hegyen. Mivel nincsenek a helyről ismeretei, és a többség, beleértve magamat is, nem beszéli annyira a német nyelvet, hogy probléma esetén segítséget tudjon kérni.
Amikor csütörtökön 9.45 perckor, a vasútállomásra értünk, döbbenten hallottuk, hogy 2 órája nem járnak a vonatok. A vasúti személyzet tagjai között teljes volt a fejetlenség, Senki nem tudott használható információval szolgálni. Nem tudták, hogy az addig eltelt 2 óra alatt összegyűlt, utazásra váró utasokat mikor fogják elszállítani. Az az elképzelésünk, hogy külön vagonba foguk tudni szállni, a semmivé vált. Azt sem tudtuk, hogyan fogunk tudni egy szerelvényre felszállni. A jelenlévők pánikba estek. Beleértve a többi turista csoport tagjait is. Mindenki csak arra törekedett, hogy az állomásra legközelebb begördülő vonatra fel tudjon szállni. Ennek az lett az eredménye, hogy a szerelvényre több ember nyomult fel, mint amennyi ott lehetett volna. A vasúti személyzet próbálta lecsalogatni a „felesleges” utasokat, de ők nem voltak hajlandók engedelmeskedni. A vonat elindult. Minket pedig a félelem bénított meg attól a gondolattól, hogy a laikus számára is láthatóan túlterhelt vonat hogyan fog biztonságosan felérni a végcéljához.
A mi csoportunknak csak a második vonattal sikerült elindulni. Mondanom sem kell, hogy az utasok létszáma messze-messze az ideális felett volt. Fogalmunk sem volt arról, hogy minden csoporttársunknak sikerült-e felszállnia. Nem láttuk az idegenvezetőnket. Ki tudja, hová sodorta őt a tömeg.. Kétségbe voltunk esve, mivel nem tudtuk, mikor kell leszállni a vasútról, hogy aztán a fogaskerekűvel folytassuk az utunkat. A tájban sem voltunk képesek gyönyörködni, hiszen az aggodalom elveszi az ember kedvét a nézegetéstől.
Sajnos a helyzetünk nem javult a fogaskerekű vasútra való felszállást követően sem. Sőt, ha lehet, a körülmények csak rosszabbak lettek. Fokozódott a zsúfoltság. Minden cm2-t utasokkal tömtek tele. A kisgyerekek, akikkel a szülők férőhely hiányában, leülni sem tudtak, végigsírták az utat. Nem tudtunk kiszállni a vízesés fotózásához sem, lehetetlen vállalkozásnak tűnt utat törni azok között az utasok között, akik nem szerettek volna fotózni. Mivel még a kisvasút állomásán esni kezdett az eső, átáztak az utasok ruhái, a fülkében a levegőtlenség, a pára nyomasztóvá tette a közérzetünket. Fizikai rosszullét kerített hatalmába.
Úgy gondoltam, az utazás szörnyűségeit feledtetni fogja mindaz a látványosság, amiben a csúcson részem lesz. Ez sajnos nem így lett. Sőt, akkor jött csak a borzalom. Ahogy beléptünk a látványosságokhoz vezető folyosóra, váratlanul rosszullét fogott el. Remegett kezem-lábam, a pulzusom kibírhatatlanul szaporává vált, nem tudtam biztos módon járni, fejfájás gyötört. Képtelen voltam gondolkodni. Kb 15-20 perc múlva tudatosult bennem, hogy ez a magaslati betegség tünetegyüttese lehet. Naiv módon abban reménykedtem, hogy ez rövid időn belül elmúlik vagy legalább elviselhető mértékűvé csökken. Sajnos, ez hiú ábrádnak minősült. A csúcson való tartózkodásom minden percében fulladtam, a szívem zakatolt, amely nem tette lehetővé, hogy végigjárjam azokat a látványosságokat, amelyekkel a látogatókat csalogatták. Pánik rohamom támadt attól, amikor meglepődve tapasztaltam, hogy a folyosókon nincsenek padok, ahol pihenhettem volna, hogy újabb erőt gyűjtsek a további 20 m-re, amit képes voltam nagy erőfeszítések árán pihenés nélkül megtenni. Nem volt a fal mellett korlát, amibe kapaszkodhattam volna, hogy biztonságosabbnak érezzem a menést. Nem volt pihenő szoba, ahová azok térhettek volna be, akik nem bírják megtenni a további távolságot. Nyugtalanságom csak fokozódott, amikor azt láttam, hogy számtalan látogatót a csoporttársai támogatnak A létesítmény személyzete sehol sem mutatkozott. Reményünk sem volt ott, hogy valaki segítsen. Erre a 3 órás szenvedésre nem voltam felkészülve.
Sehol nem láttam jelzést arra vonatkozóan, hogy hol vannak segélyhívó gombok, vagy tájékoztatást, hogy hol találok valakit, aki baj esetén azonnal el tudja végezni az ilyenkor szükséges teendőket.
Megéltem a szívinfarktus összes tünetét. Talán egészségesnek is mondhatom magamat, aki nem akarja felesleges egészségügyi kockázatnak kitenni magát. Élményre vártam, de nem halálközeli élményre. Mindezért kifizettem 163 svájci frankot. Ha én ezt előre tudom, eszem ágában sem lett volna erre a programra, magyar pénzen számolva ilyen hatalmas összeget kifizetni.
Ha érdekli a történet folytatása, akkor azt a bejegyzés második részében olvashatja majd el!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: