Ahol a hátrányos helyzetű családok vannak elhelyezve, viszonylag sok a gyerek. Fiúk, lányok, kicsik, kisebbek és nagyok. Azok a gyerekek, akik már hosszabb ideje itt élnek, természetesen az otthonuknak érzik. Ismerik az épület minden zegét-zugát. Ismerik azokat a lányokat, asszonyokat, akiknek az a feladatuk, hogy róluk gondoskodjanak. Van közöttük, akit nagyon szeretnek, van, akit kevésbé, és van, akit egyáltalán nem. Nem is annyira személyzet tagjától függ, mint inkább a gyerekektől.
A frissen érkező gyerekeket mindig felkarolja valamelyik, „őslakó” Nem csak azért, hogy a segítségére legyen, hanem inkább azért, hogy éreztesse az új fiúval, hogy ő már sok olyan információval rendelkezik, ami az itteni túléléshez elengedhetetlen.
Egyik alkalommal, kopogtatnak az ajtón. Kinyitom, két 7-8 éves fiú áll az ajtóban. Egy őslakos meg egy új fiú, aki rögtön meg is kérdezi tőlem:
– Maga gondozónő?
Mielőtt válaszolhatnék, a másik fiú meglöki, és azt mondja neki:
– Nem, dehogy, ő az ügyvédnő.
A másik ránéz a társára és neki teszi fel a kérdést:
– Mi az az ügyvédnő?
A másik a jólértesültek magabiztosságával válaszol:
– Ugyanaz mint az ügyvéd, csak nőben!
A kis otthonlakó fején találta a szöget.
XXX
Egy másik alkalommal a kopogtatás után kinyitott ajtóban két kislány áll. A nagyobbik 12 éves, a másik 8 körül lehet. Nemrég érkeztek meg, még minden új nekik. Rendkívül zaklatott, hányatott sorsuk vetette őket ide. Zavarukban csak vihorászgatnak. Meg is lepődnek, amikor engem látnak meg az ajtóban. Nem rám számítottak. Mivel teljesen „civil öltözékben” vagyok, és egyedül a helyiségben, nem tudják, hogy milyen funkciót töltök be. A kisebbik megkérdezi:
– Maga itt az igazgató?
– Nem, nem én vagyok az igazgató- hallja a válaszomat.
– Akkor a helyettese? -kíváncsiskodik tovább. Nagyon fontos lehet neki, hogy minden felnőttet a megfelelő skatulyába tudjon helyezni.
– Nem, az igazgatóhelyettes sem én vagyok- felelek neki, a mosolyom még inkább elbizonytalanítja.
– Kár, hogy egyik sem maga! – fejezi ki a sajnálkozását.
– Azért a gyűrűit megmutatná? – tér rá az őt leginkább érdeklő témára.
Természetesen ennek semmi akadálya. Megmutatom az ujjaimon lévő bizsu gyűrűket, amelyek közül bármelyikért odaadnának bármit. De a rajtuk lévő ruhákon kívül nemigen van holmijuk. Így hát marad nekik a csodálkozás, nekem meg a gyűrűk.
Istenem, milyen igazságtalan az élet. A megállapítás helyességét most a gyűrűk tulajdonjoga testesíti meg.
XXX
Egy egyedülálló, gyermektelen nő ismerősöm, bevallottan szeret férfiakkal ismerkedni. Szereti a társaságukat. Szívesen tölti velük a szabadidejének egy részét.
Sajnos, panaszkodott, nem mindig a legklasszabb férfiakkal tud összejönni. Ha a férfi az ördögtől egy fokkal már szebb, és a közös ágyban jól teljesít, akkor az ismerősöm nem mond le a társaságáról. Arra viszont vigyáz, hogy az ismerősei és az ismeretlenek ne lássák őket együtt. A hölgy gyakran pattan biciklire. Olyankor is, ha a nem éppen Adoniszi külsővel megáldott férfiúval akar eltölteni egy kis időt. Ilyenkor azt mondja szerelemre kiéhezett férfinak:
– Édeském, én előre megyek a biciklivel, Te tudod hol lakom, gyere utánam. Majd a lakás előtt megvárlak!
A férfinak nem esik le a tantusz, ballag gyalogosan a nő 3. emeleti lakásába. A kezében cipelt szatyorban ott van a megtisztított tyúk, meg a vacsorához való egyéb alapanyag. A biciklivel elviharzó nő megtisztelte őt azzal, hogy felviheti neki. Majd abból lesz a fincsi vacsi. Amíg a kaja a tűzhelyen rotyog, addig ők majd az ágyban éheztetik magukat.
A férfi lihegve felér a nő lakására, aki nyitva hagyta neki az ajtót. Közben a csaj helyet is foglalt a megvetett ágyon. A férfi megáll az ajtóban. A cipeléstől, a vágyakozástól megizzadva. A csomagokat már ledobta a konyhában. Megkérdezi a nőtől:
– Csinálunk most valamit az ágyban? Aztán majd utána megfürdök.
– Csinálni disznóólat szoktak édeském. Egyébként a sorrendet nem kellene megfordítani? -teszi fel a nő a teljesen jogos kérdést.
A férfi lehajtott fejjel vonul a fürdőszobába…
XXX
Egy téli, korán sötétségbe boruló délután felszálltam a helyijáratú buszra. A megálló egy viszonylag zűrösnek számító városrészben van. A suttogó hangú pletykálkodó emberek szerint azokban az utcákban nem ajánlatos egy nőnek egyedül lenni Főleg nem egy buszmegállóban ácsorogni. Kénytelen voltam ezt mégis meglehetősen gyakran megtenni. Miközben imát mormoltam magamban, kérve a Mindenhatót, hogy óvó tekintete hazáig kísérje utamat. Azzal nem törődtem, hogy a mi Urunknak fontosabb helyeken és eseményeken is gondoskodnia az emberekről, az élet és vagyonbiztonságukról. Akár egy nyugdíjas rendőrnek, aki biztonsági őrként tengeti napjait és éjszakáit. Ez utóbbi egy részét úgy, hogy igen csak súlyos testét egy széken próbálja úgy elosztani, hogy alvás közben ne boruljon fel. Nos, de térjünk vissza a buszra, ahol rajtam kívül talán 3 utas várja, hogy elérje az úti célját. A következő megállóban felszáll egy alacsony, zömök, kortalan, kevéssé jól öltözött férfi. Nem sok figyelmet szentelek neki. Egyszerűen nincs mit nézni rajza. A mögöttem lévő ülést választja magának, pedig a hosszú, igencsak kopott buszon legalább 30 üres hely van még. Zötykölődünk tovább, a nyugdíjaskorú busz csörög, zörög. Senki nem beszél a hideg és sötét buszon.
Összerándulok, arcom elé kapom mind a két kezem, amikor szemem sarkából azt látom, hogy hátulról-oldalról egy férfi fej szinte súrolja a hajamat. Félhangosan, belebújva az arcomba mondja: “Asszonyom, magának hátulról nézve gyönyörű nyaka van! Tudta?” Nem tudtam, soha nem tudtam megnézni, mert a szemem pontosan a fejem másik oldalán van, és ez erősen akadályoz abban, hogy hátulról nézzem magamat. Persze erről a tényről nem tájékoztattam. Nem tartottam fontosnak. De ha még annak is tartottam volna, akkor sem tehettem volna meg, mert az én szédült hódolóm leszállt a buszról. Megérkezett.
Én pedig pár percig eltöprengtem azon, hogy tényleg szép-e a nyakam hátulról szemlélve.
XXX
Állok az előbb említett buszmegállóban, délután van. De ez most szép, őszi, kellemes, szőlőszagú. Közeledik egy 12-13 éves forma kislány. Ő is utazni akar. A busz még messze van. Ácsorgunk, nézegetünk, bár igazából nem látunk semmi érdekeset. Rakosgatom a karomat, megnézem az órámat, lassan lépegetek, unatkozom. Időnként a kislány felé közelítek. Csend van, amelyet a kislány hangja tör meg:
– Magának műkörme van? – kérdésével az őt érdeklő probléma lényegébe csap bele.
– Nem, ez a sajátom- kapja meg tőlem az információt.
– Na, ne mondja! -ad hangot kételyének.
– De mondom én! – szállok vele vitába.
– Oszt, maga hány éves? – lenézést érzek a hangjában. Hozzáképest én szemtelenül öreg vagyok.
– Ötven- hazudom neki.
– Oszt akkor már minek magának műköröm? – teszi fel a rólam kialakított rendíthetetlen összegző véleményét.
Tényleg, minek is?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: