Miért ilyen súlyos, ilyen bonyolult, társadalmilag megosztó kérdéssel akarok itt, ezen a „szószéken” foglalkozni? Tettem fel az előző bejegyzésem végén a kérdést. Ez talán elsősorban nekem szól. Tényleg miért?
Több okom is van erre:
– Nő vagyok. Aki kicsi gyerekkorától nem szerette, majd nem sokkal később, amikor képes volt hárítani az ilyen jellegű kísérletek, nem tűrte az erőszakot. Nagy és végtelenül szegény családban nőttem fel. Apámon kívül két idősebb fiútestvérem is volt. Akár mindennap elcsattanhatott volna egy ütés a hátamon, vagy az arcomon. Akkor csak sejtettem, ma már tudom, hogy sajnos mi voltunk a kivételes család. A barátnőim és a fiú ismerőseim között minden naposak voltak a verések. Persze azért „vigyáztak”, hogy a gyereknek a csontja ne törjön. De azért gyakran láttam gyerekeket gipszelt lábbal, karral. Ki tudja, hogy melyik volt igazi baleset, és melyik volt a részeg apukától vagy a dühös, végletekig kifáradt, meggyötört anyától kapott „ajándék”.
– Emlékszem, kb 7-9 éves koromban Apukám nagyon megvert. Igazából akkor sem értettem, hogy mi volt, ami annyira kihozta a sodrából. Biztos sokat veszített a kártyapartiban. Szép, nagydarab ember volt. De azért tökéletesen tisztában volt azzal, hogy egy kocsmai verekedésben nem lehet biztos a győzelmében. Én viszont kicsi voltam és vékony. Bár nem én nyertem el tőle a pénzt, ez számára ott és akkor lényegtelen volt. Soha nem felejtettem el azt az érzést, amikor megütött. Nem is annyira a fizikai fájdalom döbbentett meg. Bár az sem volt kicsi, hiszen jóformán fenekem sem volt. Hanem a megalázottság végtelen fájdalma töltötte be testem minden porcikáját. Úgy éreztem a lelkemet, az önérzetemet az egyéniségemet veri szét. Tudtam, éreztem, hogy ez az élet végtelen igazságtalansága, hogy egy kislányt az apja többször megüt. Olyan indulattal, amit másként nem tudott levezetni. Ahogy most írok, újra előjön belőlem az a szörnyű érzés, amely akkor, gyerekként olyan fájdalmas volt. Az érzés ereje ennyi év után sem csillapodott. Annak ellenére, hogy utána sem Apám, sem más nem alkalmazott velem szemben erőszakot.
– Talán ez az érzés, amelyet soha nem fogok elfelejteni, kiváltotta belőlem azt az őszinte együttérzést, amelyre gyakran szükségem van, amikor bántalmazott személyekkel, főleg nőkkel beszélek a bántalmazásukról, az előzményekről.
– Sok-sok év óta dolgozom egy olyan intézményben, ahol olyan anyák kapnak átmenetileg elhelyezést a gyermekeikkel együtt, akiket valamelyik családtagjuk bántalmazott. Ezen idő alatt talán több száz asszonnyal beszéltem. Megosztották velem a legintimebb titkaikat. De olyanok is akadtak szép számmal, akik a saját magukról kialakítandó képet igencsak „retusálták”.
– Sokszor megbántam, hogy az egyes asszonyokkal folytatott beszélgetésekről nem készítettem valami írásos emlékeztetőt magamnak. Számtalan esetben napokig az általuk elmondott történet hatása alatt álltam. Feltettem nekik is, meg magamnak is, hogyan lehetett mindazt, amit megéltek, a hátuk mögött hagyni? Hogyan lehetett egyáltalán túlélni mindezt? Lehet ezt valami a múlt sötét kútjába dobni? A kérdésemre széttárták a két karjukat, majd végigmutattak magukon és a válaszuk szinte mindig ez volt: Hát így!
– A bántalmazott anyáknál csak a gyerekeiket sajnáltam jobban. Akik mindennek a legnagyobb áldozatai. Hány olyan tehetséges gyereket láttam, aki gyönyörűen mondott verset, vagy rajzolt csodamódra, esetleg énekelt. Ki tudja hány tehetséget, hány tudóst, művészt vagy sportolót kell nélkülöznünk a jövőben azért, mert az apjuk vagy az anyjuk rosszul választott élettársa kiölt belőlük mindet, ami ahhoz kellene, hogy kibontakoztathassák a tehetségüket?
Mit tehetnének ők? Mit tehetünk mi?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: