MAGZATMONOLÓG

Szülőanyámat Marinak hívták és 33 éves volt. Soha, senki nem szólította Marikának, Maricának, csak Marinak. Amikor szóltak hozzá, az gyakran ostor pattintásnak hangzott, amelynek hegyével az arcába csíptek. Amit, még ha Mari férfi lett is volna, akkor sem neveztek volna vonzónak. Inkább csontosnak, talán még torznak, főleg, ha Mari mérges volt. Márpedig ez gyakran előfordult. Senki nem érzett erős késztetést, hogy a anyám arcát bámulja. A fogait, valamikor 20 évvel ezelőtt egy, a foglalkozástól eltiltott részeg fogtechnikus hozhatta össze, aki még a fogak sorrendjére sem figyelt. Nos, ennek a remekműnek a színe pedig minden képzeletet felülmúlóan meghatározhatatlanná vált az elmúlt évek folyamán. Nem a Szülőanyám lendítette fel a fogkrémek forgalmát. Nagy baj nem volt, mert összesen 6-7 ilyen tákolmány jelentette a felső fogsorát. A Máriaként lánynak anyakönyvezett Szülőanyám alakja göncökkel burkolt, akácfa-törzsre emlékeztetette azt, akinek nem volt ideje elfordulni, mielőtt őt észrevette volna. Minden szimmetria, arány hiányzott az egész alakból. Isten félresikerült teremtménye volt. A teremtő biztosan tüsszentett, és félre fordult, amikor Mari szüleit véletlenül, szándéka ellenére, olyan sok évi várakozás után apává és anyává tette.

A nagyszüleim falun éltek, nagyapám negyvenedik, a nagyanyám harmincadik születésnapján bőven túl járt. Kimondatlanul, de elfogadták, hogy nem fognak utódot maguk után hagyni. Viszonylag jó anyagi körülmények között éltek, bár ennek külsőleg nem sok jelét adták. Nem tartották a falu, általuk lustának és dologtalannak tartott népével a kapcsolatot. Jól megvoltak maguknak. Egész életükről nem sok részletet tudok, csak annyit, amennyit Szülőanyám elmesélt azon ritka alkalmakkor, amikor sikerült valakit olyan helyzetbe hozni, hogy az illető kénytelen volt őt meghallgatni. Ezek általában a különböző hatóságok képviselői voltak, akik nagy gyakorlattal rendelkeztek „a hallom amit mondasz, de nem érdekel” játékban.

A fantáziátlan, örömtelen egyik éjszaki együttlétük gyümölcseként a kiszámított időre megszületett a Szülőanyám, aki a keresztelőn örökre és visszavonhatatlanul megkapta a boldogságos Szűzanya , a Mária nevét. Szülőanyám nőtt, növekedett, de a magzati korból hozott rondaságát nem sikerült levedleni. A nagyszüleim kevélysége benne is gyökeret vert. A rútsága mellé még kiállhatatlanságot is növelt magában. Ebben súlyos felelősséget viseltek a nagyszüleim, akik számára a Szülőanyám megszületése a tökéletes család létrejöttének illúzióját meghozta.
Szülőanyámhoz valahogy barátnők sem akadtak. A nagyszüleim megmagyarázták neki, hogy ennek csak a lehetséges barátnők a vesztesei. Azok a libák úgysem méltóak arra. hogy rájuk pazarolja a drága idejét. A falubeli fiúkkal pedig sehogy sem jött össze a kellemes időtöltés. Durva tréfákat sütöttek el vele kapcsolatban, ha egyáltalán megemlítették. A neve gyakran a kecskével összefüggésben merült fel. Jókat röhögtek, amikor az alkohol kellően feltüzelte a fantáziájukat.
Igy éldegélt a három tagú családom. Igazán jól megvoltak magukban, nem érezték semminek a hiányát. Nagyapám, ahogy egy férfinak kell, intézte a család pénzügyeit, vetett, szántott, aratott, a termés bekerült a csűrbe, a kamrába. Nagyanyám ott volt mindig, ahol lennie kellett. Marit nem nagyon terhelték, nehogy sokat dolgozzon. Még megfázhat a mezőn, aztán köhögni fog, esetleg még lázas is lesz, amibe bele lehet halni. Ezt a nagyszüleim nagyon nem szerették volna. Az iskola sok gondot okozott szülőanyámnak. Nem is sokáig bírta, az általános iskolát sok-sok kínlódás árán végezte el. De ennek mellékhatást, sőt még hatását sem érzékelte sem a Szülőanyám sem a környezete. A tudás és az abból származó haszon nagy ívben, messze elkerülte.

A család boldogságának egyszer csak vége lett, csőstől jöttek a bajok, amely soha nem jár egyedül. Nagyapám megbetegedett, és hamarosan befejezte a földi pályafutását. Úgy hagyta itt a tudatlan nőket, hogy nem volt ideje, hogy a nagyanyámat vagy a szülőanyámat beavassa a pénzügyi ismeretekkel terhelt mindennapi teendőkbe. A két asszony a sok sírás, a magány, a tehetetlenség miatt nem is vette észre, hogyan gyűlnek a befizetésre váró csekkek, a felszólító levelek. Senki nem intézte el az asszonyi értelmet erősen meghaladó teendőket. Korábban, nagy nehézségek árán szülőanyám elvégezte a bolti eladói iskolát. Csekély szakmai ismereteit, emberi képességeit nem sokáig tudta hasznosítani, mert a munkahelye megszűnt. Más megoldás híján, gyarapította a szociális segítségre szoruló szegények egyébként sem néptelen táborát. Ahogyan érkeztek a fizetési felszólítások, a két nő csak szidta a világot, hogy mindenki az ő pénzüket akarja. Nagyanyám egy laza mozdulattal bedobta a tűzbe, ahol elégtek a befizetésre szolgáló sárga lapok. Úgy érezte, egyszer és mindenkorra megoldotta az összes problémát.
Örömteli helyzetük kikezdte Nagyanyám egészségét, infarktust kapott. A szíve nem bírta a stresszt, aminek nagy részét ő maga gerjesztette.

Szülőanyám itt maradt egyedül ebben a gonosz világban, és senki segítségére nem támaszkodhatott. Hatalmas fájdalma, a nagyszüleim halála miatt keletkezett végtelen űr, amit soha senki nem fog betölteni, hosszú időre megbénította egyébként sem nagymennyiségű tenniakarását.
Vigaszra, együttérzésre, megértésre vágyott, és kereste is. Nem törődött vele, mert fel sem fogta, hogy mint minden számlát, ezt is később ki kell fizetni. Nem mindig lehet minden fizetési felszólítást a tűzbe hajítani, mint ahogyan azt a nagyanyám tette.
Nagy reménytelenségében akadt valaki, aki nadrágot hordott, és aki eldöntötte, megvigasztalja szülőanyámat. Módszere annyira hatásosnak bizonyult, hogy eggyel több embert hagyott ott a házban, mint amikor odament a szülőanyámhoz. A vigasztaló az Apám volt, akit soha többé nem látott Mari. Szülőanyám nem sokat törődött a jövőnkkel, amelyből már én is részt kértem. Azt hitte, majd ez is úgy lesz, mint az elégetett csekkek, majd csak lesz valahogy. Ehhez volt szokva, nem ismert más módszert a problémák megoldására.

Időközben kikapcsolták a házban a villanyt, nem volt gáz, nem volt jövedelem. Apám a hetedik határban vígasztalt más, hasonló szépségű és sorsú nőket. Szülőanyám elment az orvoshoz, aki megerősítette a Mari által már sejtett diagnózist. Megkapaszkodtam, beágyazódtam a jó kis meleg helyen, és vártam, hogy hosszas fejlődési folyamatom eredményeként majd kibújjak onnan, és Szülőanyám védelmező karjaiban találjak menedéket a zajos és rideg világ kihívásai elől.

Ám Szülőanyám nem így gondolta. Neki nem volt szüksége egy olyan teremtményre, aki miatt minden nap rosszul volt, állandó éhség gyötörte, holott nem volt elegendő ennivalója. A régi ruháit kihízta, újra nem volt pénze. Az emberek összesúgtak a háta mögött, rosszindulatú megjegyzéseiket állandóan hallani vélte.
Valakinek az okos tanácsát megfogadva Szülőanyám elhatározta, örökbe ad engem. Neki nem kellek, annyira fárasztó és nehéz terhesnek lenni, anyának meg még pocsékabb lehet.
Eljárt orvoshoz, védőnőhöz, de csak annyiszor, amennyit kötelező volt beírni az orvosi kartonra. Kellettek ezek az örökbeadáshoz.

Hiába tiltakoztam, rugdoskodtam, nem törődött velem. Hiányoztak a símogatásai, a nyugtató gondolatai. Nem üzente nekem. hogy fontos vagyok, hogy szeret. Nem kaptam egyetlen biztató gyengéd ölelést. Az elmúlt nyolc hónapban soha nem lehettem a gyermeke, és ő nem lett anya. Oda akar adni valakiknek, és nem szólhattam bele, hogy akarom-e, kell-e ez nekem. Soha nem szívhatom anyám tejét, majd ihatom a hideg, rágós cumiból a tápszert. Amit egy idegen nő vagy férfi kavar nekem. Miért nem kellek saját anyámnak? Ha ő nem, akkor ki fog engem elfogadni? Olyan semmirekellő vagyok, akit a saját anyja eldob? Sírni nem tudok, mert könnyeim még nincsenek. De agyam és szívem már van. Nyugtalan voltam, sokat hánykolódtam. Ezzel még jobban idegesítettem Szülőanyámat, aki egyre türelmetlenebbül várta a szülést, de inkább azt, hogy elvigyenek. Elege volt mindenből, amiben én még láthatatlanul, de számára keserves módón érezhetően megjelentem.

Szülőanyám! Nem a szépségedről és az eszedről voltál híres, nagyszüleim mégis imádtak. Védtek, óvták mindenkitől. Te megérdemelted, én nem? Pedig nem is tudod, hogy milyen az arcom, milyen lesz a termetem, miben leszek kiváló. Hogyan fognak engem idegen emberek szeretni, ha a saját anyám, akinek vér vagyok a véréből, az ő őseinek vére csörgedez bennem, nem szeret. Hiszen ha szeretnél, akkor dúdolgatnál nekem, beszélnél hozzám gyengéd szavakat. Kikaparnád nekem a föld alól azt a kevéske ennivalót, amire nekem szükségem lenne. Ígérem, nem sokat ennék, ruha se kellene sok, csak ott maradhassak Veled, az Édesanyámmal. Nem baj, hogy nincs villany, úgysem szeretnék TV-t nézni. Jól fogok tanulni, nem lesz velem bajod. Ha megnövök, férfiként eltartalak, gondoskodom rólad öreg napjaidra. Mit kell még csinálnom? Mondd meg, megteszem, csak ne adjál oda idegeneknek! Itt akarok élni Veled, itt és mindig. Akármilyen nyomor az az élet, nem érezném annak, ha együtt lehetnénk! Édesanyám, szeretlek! Édesanyám, legyél igazi anyám, szeress!!!